Valaki útravált belőlünk (?)

Ez a mondat igazából nem illik arra, ami történt velem (vagy amit tettem, nem tudom), de egyszerűen itt ülök hajnali háromnegyed 3 felé, miután zongoráztam egy csomót, politikai műsort hallgattam a rádióban , és így is csak körülbelül fél órát sikerült aludnom és felébredtem fél 2-kor arra, hogy még mindig be van kapcsolva a rádió, még mindig folyik a vita a gázszolgáltatásról ... és belém hasított ez az Ady-sor. Mindig utáltam Adyt, mert nem találok benne semmi iróniát, számomra elviselhetetlenül komolyan veszi magát, és az olyan szerelemmel kapcsolatos verseiért, mint az Elbocsátó szép üzenet és a Valaki útravált belőlünk, (a Héjanásszal jobban meg voltam békülve) mert olyan dolgok vannak bennük, amiket ha ismertem is, ahhoz az oldalához tartoztak az embernek, amiről nem akartam és ezért nem tudtam tudomást venni. És egyszercsak kiderül, hogy milyen mélyen bennem vannak ezek a sorok, hogy ez az utálat nem állt nagyon messze a rajongástól, a költő a pofámba (pofánkba) vág mondatokat, amik megkerülhetetlenek, amik érvényesek. Egyébként idegesít, hogy valószínűleg egy igen nagy közhelyet fejtettem ki ilyen terjedelmesen, nyilván nem véletlenül botránkoztak meg a "jóravaló polgárok" annak idején Adyn. De engem nem az zavar, hogy olyan dolgokról ír, amikről nem illik vagy szokás beszélni, hanem AZ maga, hogy igaz, hogy bántjuk azpokat, akik szeretnek minket, pedig értük tartozunk a legnagyobb felelősséggel, hogy igaz, hogy azokat tépjük a legjobban, akiket szeretünk... és szerintem nem "valaki útravált belőlünk", hanem valaki elveszített minket útközben, elengedte a kezünket, amikor fognia kellett volna, de ezek hiába a saját szavaim, mégis muszáj azt mondanom, hogy "valaki útravált belőlünk"...