Római kertmozi

Az egyik hely, ahova el kell menni, ha az ember nyáron Rómában jár (és tud olaszul): a Piazza Vittorio Emanuele kertmozija. Mindennap este negyed 10kor kezdődik, és egy belépővel megnézhetünk két filmet (a két vásznon egy más után 2-2 filmet vetítenek). Nagyon hangulatos, és jó alkalmat ad az elmúlt évben kihagyott filmek pótolására. Az is jó ötlet szerintem, hogy akinek van ATAC bérlete vagy aznapi buszjegye, az kedvezményt kap (ez érvényes egy csomó kiállításra is). Az ATAC olyan, hogy komolyan mondom, nosztalgiám van a BKV iránt, de legalább van 1-2 jó PR ötlet benne.

Az olasz egészségügyről pozitívat mondani nyilvánosság előtt kb. olyan, mint a magyarról, egyedól marad az ember a társaságban... Jót nem lehet róla hallani, épp ezért megírom az én mai tapasztalatomat.
Már tegnap este úgy égett a jobb szemem, hogy olyan fájdalomra nem emlékszem az életemből, ma reggelre csak még rosszabb lett, ki se bírtam nyitni. Így aztán anyukámmal, napszemüveggel - azt a funkciót tölti most be nálam, mint az Operaház fantomjánál a maszk - és EU egészségügyi kártyával felszerelkezve elindultam elsősegély keresésére. A gyógyszertárban azt tanácsolták, hogy menjünk az Ospedale Oftalmico speciális szemészeti elsősegélyéhez (Piazzale degli eroi - ha valakinek egyszer  a jelen sorok olvasói közül begyulladna a szeme Rómában). Megdöbbentő tapasztalatok sorozata ért:
1. ésszerűen van megszervezve! Először egy rutin vizsgálaton esik át mindenki (ami gyorsan megy, senkinek sem kellett sokat várnia), belenéz egy doki és valamilyen színű sorszámot ad. Én zöldet kaptam, mert sürgős vészhelyzetnek minősítették a szemem állapotát. Így kiszelektálva egész keveset kell várnia az embernek a saját vizsgálatára.
2. Nagyon lelkiismeretes volt a doki is, az asszisztens is, nem éreztettek semmi "tököm tele van a vasárnapi ügyelettel" érzést (amit egyébként teljesen megértettem volna). Visszarendeltek holnap reggelre kontrollra. (Ugyanis 4 féle szerrel kell kezelnem a szemem, kicsi javulás már van is.)
3. Nem kellett fizetnem semmit. Megmutattam az EU egészségügyi kártyámat kicsit bizsontalanul, mire mondták, hogy "Olaszországban nem kell fizetni az elsősegélyért, honnan jönnek, Amerikából?". =) Persze ez azt is mutatja, hogy súlyosabb a baj, mint gondoltam...

Mióta Olaszországban vagyok, túlságosan rászoktam az "abszurd" szóra. El fog ez múlni valaha?

Anglia története a 16-17. században – A köztársaság és a protektorátus (Zubor Zalán esszéje)

1. A korszak általános jellemzői

            Anglia történetében a 17. század talán a legdöntőbb időszak volt. A korszakban megkezdődött a modern angol állam kialakulása, és a királyság nemzetközi helyzete is gyökeresen átalakult. Néhány példával szemléltethető, mekkora változások zajlottak le: 1566-ban I. Jakab még pusztán örökletes úton került trónra, 1714-ben I. György viszont már a parlament által hozott törvény alapján kapott koronát, pedig az öröklési rendben többen is előtte álltak. I. Jakab még tetszése szerint választhatta minisztereit; a 18. század elejére már a miniszterek nem kormányozhattak parlamenti többség nélkül. Jakab még képes volt koronabirtokaiból, feudális jövedelmeiből és vámokból fedezni a kormányzás költségét; száz évvel később már egészen a parlamenttől függtek a pénzügyek. 1600-ban Anglia még másodrendű hatalom volt, a 18. századra már a világ legerősebb birodalma. A szigetek lakóinak életszínvonala is megváltozott: a 17. században még rendszeresen megjelenő pestis gyakorlatilag eltűnt, megszokottá vált a napi háromszori étkezés és a húsfogyasztás. Korszakunkban Anglia Európában egyedi fejlődésen ment keresztül, aminek következtében  az 1700-as években Anglia már szinte minden tekintetben a többi európai állam előtt járt.[1]

Anglia fejlődésének fontos jellegzetessége az abszolutizmus kudarca. A Stuart-kor elején úgy tűnt, Anglia a francia mintát fogja követni: erős, centralizált gazdaságilag önálló királyi hatalom alakul ki, alatta pedig a régi feudális elit biztosítja hatalmát. Hogy miért nem ez történt, arra többféle válasz adható. Először is: az abszolutizmus a kontinensen háborúk közepette született, (nagyon leegyszerűsítve) az újabb és újabb hadjáratok hatékonyabb megszervezése érdekében. Anglia viszont, földrajzi helyzetének köszönhetően ki tudott maradni a szüntelen háborúskodásból: a szigeteket a flotta védelmezte, 1603 (Anglia és Skócia perszonáluniója) után pedig már a skót határt sem kellett ellenőrizni, nem volt szükség állandó hadseregre.[2]   Talán ennél is fontosabbak voltak a Magna Chartáig visszavezethető angol alkotmányos hagyományok. [3] A helyi elit (nemesek, békebírák, serifek stb.) mindig is elvárta, hogy a központi hatalom tág mozgásteret biztosítson neki. És Spanyolországgal[4], vagy Franciaországgal[5] ellentétben meg is voltak a törvényes lehetőségeik a jogaik kikényszerítésére az angol adórendszer segítségével. A harmadik, talán legfontosabb tényező a vallás volt. Talán nem véletlen, hogy Anglián kívül csak a protestáns Hollandiában[6] és Svédországban[7] alakult ki hasonló rendszer. Christopher Hill egyenesen kétféle civilizáció-felfogásról beszél[8]: szerinte a francia típusú katolikus abszolutizmus és a holland mintájú protestáns, polgári állam állt szemben egymással. A katolicizmust egyes kortársak is az önkényuralommal azonosították[9], míg a reformáció a szabadságot jelentette; John Milton, angol költő, Cromwell hűséges híve ezt írta Az angol reformáció c. esszéjében:

„Ha oly sok évszázad multával (…) most emlékezetembe idézem, hogyan tört át (az isteni hatalom jóvoltából) a fényes, áldásos reformáció a tudatlanság és a keresztényietlen zsarnokság sűrű, sötét éjszakáján, úgy érzem, korlátlan, új életet adó boldogsággal kell eltöltenie mindazoknak a szívét, akik erről olvasnak vagy hallanak…”[10]

Látható, hogy a korszak központi problémája a vallás volt. És ahogy az európai háborúkban, az angol polgárháborúban is vallási alapon szerveződtek a szembenálló felek.

Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy polgárháborúban osztályérdekek csaptak össze, az új, polgári elit leváltotta a régit, vagy másképp: a tőkés (kapitalista) osztály leváltotta a feudális nemességet. Ezzel az értelmezéssel két gond is van: Egyrészt az angol nemesség nagy része (európai kollégáikkal ellentétben) ugyanúgy foglalkozott kereskedelemmel, vállalkozással, mint a polgárság[11]. Másrészt a polgárháborúban a kerekfejűek oldalán is álltak főurak (pl. Thomas Fairfax, Robert Devereux Essex grófja), ahogy a király mellett is harcoltak polgárok és kisnemesek. Éppen ezért a régebben használt „polgári forradalom” kifejezés nem célravezető[12]. Az angol forradalom nem társadalmi, hanem politikai forradalom volt: azért tört ki, mert I. Károly nem kormányzott úgy, ahogy azt a társadalom vezető rétegei elvárták tőle. A későbbi szélsőséges lépésekre és az államforma változásaira pedig azért került sor, mert az Oliver Cromwell vezette hadsereg a polgárháborúban megerősödött és önálló politikai tényezővé vált, emellett a radikális vallási eszmék befolyása alá került.[13]  

2. Cromwell céljai    

A forradalom és a rövid köztárasági időszak eseményeinek mozgatórugóit jól szemlélteti Oliver Cromwell politikája. Cromwell politikusként csak a király kivégzése után bontokozott ki, ezért csak ezt az időszakot (1649-1658) fogom vizsgálni. Cromwell (bár tehetséges reálpolitikus volt) valódi idealista volt: minden döntését a szent ügy a godly causeérdekében hozta meg. Tudjuk, hogy már egészen fiatal korától kezdve a radikális (puritán) protestáns eszmék követője volt: gyerekkorában a híres puritán hitszónok, Thomas Beard tanította,[14] első parlamenti beszédében is egy pap, Alabaster ellen szólalt fel, aki Londonban pápista tartalmú misét mondott.[15] A Hosszú Parlament (1640-1653) alatt aktív tagja volt a „Gyökér és Ág” (Root and Branch) mozgalomnak (az aláírásgyűjtésekkel szerveződő mozgalom az anglikán püspökség intézményét támadta), a polgárháború után, az 1640-es évektől kezdve pedig az Ötödik Monarchia nevű szekta híve volt.[16] Ez a mozgalom úgy gondolta, közeledik Krisztus második eljövetele, de ez csak akkor fog bekövetkezni, ha Anglia egy vallásilag toleráns, minden protestáns felekezetet befogadó állam lesz. Ezeknek a mozgalmaknak a célja végeredményében az állam és egyház különválasztása, a püspökök politikai hatalmának eltörlése volt, a radikálisabbak pedig magát a papság intézményét is meg akarták szűntetni. Érdekes módon Cromwellt egyáltalán nem érdekelték a világi eszmék: elvetette pl. a demokrácia, a népfelség elvét, úgy vélekedett: „Le kell törni a többség szakramentumát”. A demokrácia kifejezést egyébként a köztársaság egyik fő propagandistája, Milton is negatív előjellel használta.[17] A parlamenttel kapcsolatban úgy tartotta, annak célja nem a tömegek képviselete kell, hogy legyen, hanem egy tanácsadó, kreatív, vitatkozó testület, akik az uralkodóval együtt, megfontolás után hoznak döntéseket.[18] Ez megmagyarázza, miért oszlatta fel több ízben is lelkiismeret-furdalás nélkül a parlamentet.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                               Persze a korszakban nem igazán választhatók külön világi és vallási kérdések. Az olyan ügyek, mint a lelkiismeret szabadsága, és a vallásszabadság mai szemmel hétköznapi, világi, jogi kérdéseknek tűnnek, de a kora-újkorban ezek a többség szemében nagyon fontos szakrális tartalommal bírtak.

3. A legitimáció problémája

Bár Cromwellt nemigen érdekelte, hogy betartja-e a szabályokat, az angolok többségét ez igenis foglalkoztatta, és ez gyakran vezetett súrlódásokhoz. Szántó György Tibor kifejezésével élve: az angolok jogásznemzet [19], irtóznak mindenféle törvénytelenségtől, különösen, ha az állami szinten történik. A köztársaság azonban soha nem volt képes arra, hogy legitimálja hatalmát. Bármilyen népszerűtlen is volt Károly, kivégzése hatalmas felzúdulást keltett. Már a tárgyalás alatt tüntetések kezdődtek, a kivégzés alatt a tömeg viselkedéséből látszott, mekkora megdöbbenést keltett egy törvényes, felkent uralkodó és főpap megölése.[20] Még a parlament tisztikarában is akadtak, aki ellenezték a királypert. Thomas Fairfax, az új mintájú hadsereg főparancsnoka kezdettől fogva tiltakozott, nem volt hajlandó a perben bármilyen formában részt venni. Hasonló kétségek gyötörték Robert Hamond ezredest is, egy másik independens főtisztet. Cromwell hosszú levélben próbálta meggyőzni tiszttársát az ítélet helyességéről. Jellemző, hogy kettejük vitájában a bibliai érvek dominálnak: Hamond arra a parancsolatra hivatkozik, miszerint a világi törvényeket is tisztelni kell. Cromwell érvelése szerint viszont minden földi hatalom csupán emberi találmány, ezért egy uralkodó nem tehet meg bármit, amit csak akar — ilyen esetben jogos a hatalommal való szembeszegülés.[21] Ezen kívül a király legyőzését istenítéletnek nyilvánította, ahogy azt minden győzelme után tette. Harborough melletti döntő győzelme után pl. így írt:

„Uram, ez semmi más, mint az Isten keze; egyedül Övé a dicsőség, és ebben senki nem osztozhatik Vele.”

Cromwell szerint Károlynak azért kellett meghalnia, mert a godly cause útjában állt.[22] Mások viszont nem érték be efféle magyarázattal: a hivatalos indoklás szerint Károlyt a népfelség elve alapján ítélték el. A király elleni vád felségsértés és árulás volt: a király a saját népére támadt, ami az indoklás szerint Károly földi hatalmának forrása volt[23]. Amikor Cromwell Henry Martent, a Károlyt elítélő bírák egyikét kérdezte, milyen jogcímre hivatkozzanak az ítélet kihirdetésekor, Marten így felelt: „A parlament és Anglia minden tisztességes embere nevében járunk el”.[24] Bradshaw fő bíró Károly tárgyalásán kijelentette: „Van ami felette áll a jognak. Ez a valami Anglia népe, a jog szülője és szerzője.”[25] Azonban mint láthattuk, a népakaratra való hivatkozás Károly kivégzése esetén erősen sántított: a nép nagy része nem akarta az uralkodó kivégzését. Ennek ellenére a hivatalos indoklás a népre hivatkozott, nem valamilyen jogi vagy vallási törvényre. Makai György szerint „a népfelség elvét az angol forradalom alkalmazta először. (…) És ebben Cromwellnek döntő szerepe volt”.[26] Valóban, Cromwell nélkül valószínűleg nem került volna sor a „királygyilkosságra”. Makai állítása igaz, annak ellenére, hogy Cromwell szeme előtt nem a népfelség elve lebegett, amikor meghozta a döntését. A kivégzés azonban nagyon fontos precedenst teremtett: megmutatta, hogy a király „Istentől származó” hatalma sem sérthetetlen, és hogy elsősorban alattvalóinak tartozik felelősséggel.  Évtizedekkel később a dicsőséges forradalom alatt már így indokolják II. Jakab trónfosztását:

„Az önkény nem fér meg az angol ember jogaival. Jakab megszegte a király és a nép közötti eredeti szerződést (…). Ezzel eltávolodott a királyságtól, lemondott a kormányzásról. (…) Vagyis a trón betöltetlen.”[27]

Azonban korszakunkban a „királygyilkos” köztársaságot továbbra sem tekintették legitimnek. Az új rendszer értelemszerűen a jogfolytonosságra nem hivatkozhatott, maradt tehát a népfelsége elve, mint hivatkozási alap. Azonban ennek a kritériumnak is csak a harmadik, szabadon választott parlament felelt meg némiképp (ez is csak fél évig ülésezett). A Commonwealth legitimációja Cromwell haláláig megoldatlan probléma maradt.

   4. Három parlament

A Károly kivégzésekor működő parlament már átesett egy komoly tisztogatáson. 1648-ban Thomas Pride ezredes Cromwell parancsára eltávolította a királlyal alkudozó presbiteriánus (más néven békepárti) képviselőket. Ekkor a parlament összetétele nagyjából megegyezett a forradalmat kirobbantó hosszú parlamenttel (bár több vezéralak, köztük Pym és Hampden meghaltak). Pride tisztogatása (Pride’s purge) után alig száz képviselő maradt az ún. csonka (Rump) parlamentben, akik (látszólag) mind az independens mozgalom ügyét támogatták.[28] A Lordok Házát teljesen megszűntették, az új parlament egykamarássá vált. A király és kormánya helyére az negyventagú államtanács (Council of State) került, Cromwell elnökletével. Mandátumát évente kellett megszavazni, javaslatait a parlamentnek kellett jóváhagynia. Az államtanácshoz tartozott a legfelsőbb bíróság és a költségvetési bizottság is, amivel igen komoly befolyást tudott gyakorolni a parlament felett (gyakorlatilag Anglia kormányaként működött). Tagjai között a dzsentri, a városok, ügyvédek és katonatisztek is helyet kaptak. Legbefolyásosabb tagjai Bradshaw (főbíró), Whitelock, Marten, Ludlow, Vaine és Fairfax ezredes voltak.[29]  

A pártok összetételében is megfigyelhető, mennyire elválaszthatatlan a vallás és a politika. Az independens és presbiteriánus név is eredetileg vallási kategória volt. A presbiteriánusok a skót kálvinisták mintájára akarták berendezni a nemzeti államegyházat (egy ideig a skót nemzeti egyházba, a kirk-be való beolvadást is lehetségesnek tartották), ahol a püspökök helyett egy országos presbiteri testület irányítaná a hitéletet.  Ezzel szemben az independens mozgalom, az államegyház befolyását akarta visszaszorítani a helyi egyházközségek felett. Bár a mozgalom rendkívül sokféle nézetet tömörített, abban megegyeztek, hogy az episzkopális anglikán egyház hatalmát korlátozni kell; ideáljuk egy olyan ország volt, ahol minden egyházközség szabadon intézheti ügyeit, bármilyen központi egyházszervezet ellenőrzése nélkül. Thomas Ashton independens prédikátor így fogalmazott Presbitériumok ellen való tiltakozásul c. röpiratában: az angolok „…elűzik majd huszonhat püspöküket, helyükre 9324 pápa lép.”, vagyis minden egyházközségnek önálló hitélete lesz.[30]

A köztársaság első parlamentje viszont hiába állt csupa independens képviselőből, az országban egyre növekvő radikális vallási mozgalmak őket is megdöbbentették. Az independens tábor sem volt egységes, és parlamenti képviselőik többsége a konzervatívak közé tartozott: példaképük a Tudor-kori Merry England volt és a köztársaságot is csak átmeneti megoldásnak tekintették. A képviselők többsége aggódva figyelte a társadalmi rendet fenyegető kvékerek, digger, ranter, baptista, muggletoniátus stb. szekták erősödését és nem voltak hajlandók engedményeket tenni nekik.[31] Mindez a vallásszabadságért küzdő Cromwell és ezredesei számára (akik közül sokan éppen e szekták hívei voltak) nem volt elfogadható. A hadsereg több petíciót is felterjesztett, amiben a vallási türelem kiterjesztését követelték, de ezeket rendre figyelmen kívül hagyták. Fontos viszont tudni, hogy maga Cromwell nem osztotta e szekták szélsőséges nézeteit, sőt, legtöbb hívéhez képest (pl. azokhoz képest, akik a későbbi kinevezett parlament képviselői voltak) kifejezetten konzervatívnak számított. Elvetette azokat az eszméket, amelyek a társadalom „felforgatását” szorgalmazták; ideálja egy olyan állam volt, amiben „mindenki nyugodtan élheti az életét és élvezheti a vagyonát”.[32]  Az általános választó- és tulajdonjogért harcoló levellerekkel kapcsolatban így fogalmazott (a protektorátusi parlamentet megnyitó beszédén): [33]

„ Mi volt a szándék, ha nem az, hogy a bérlő olyan szabad legyen vagyonával, mint a földesúr? Amit ha elnyertek volna, azt hiszem, nem tartott volna sokáig! Az ilyen elvű emberek, miután felülkerekedtek, elég hamar maguk kiabáltak volna érdekről és tulajdonról. (…) És úgy látszik, ez a dolog elég messzire elharapózott, mert nyilvánvalóan tetszetősen hangzott minden szegény ember számára, és persze szívesen fogadta minden gonosz ember.”

Ugyanitt ezt is mondja:

„Nemesember, gentleman, szabad paraszt: a nemzet komoly és nagy érdeke, hogy legyenek. A nemzet természetes hatósága!”

Bár szimpatizált egyes radikális eszmékkel és prédikátorral (pl. a kvéker vezetővel, George Fox-szal, akit csak Cromwell közbenjárása után helyeztek szabadlábra)[34], de a társadalmi béke fenntartását ennél is fontosabbnak tartotta. Bár egy ideig követője volt az Ötödik Monarchia mozgalmának, már említett beszédéből kiderül, hogy legkésőbb valamikor az 1653-ban szakított vele (legalábbis a mozgalom politikai elveivel):

„…van egy másik tévedés, egy finomabb fajta, amelybe sok becsületes ember is beleesett, akiknek szíve őszinte, akik közül sokan Istenhez tartoznak: és ez az Ötödik Monarchia téves nézete.”[35]

Bár Cromwell is hitt Krisztus második eljövetelében, úgy gondolta, ez az elv nem jogosít fel senkit a társadalmi rend megváltoztatására, mások feletti önkényes uralkodásra. Ennek ellenére nem győzte hangsúlyozni, hogy abszolút jó szándékú emberekről van szó, akik alapvetően helyes vallási nézetek alapján hoznának rossz politikai döntéseket. Cromwell számára a vallási és lelkiismereti szabadság elvi kérdés volt: nem azért akart jogokat adni egy-egy vallási mozgalomnak, mert egyetértett a nézeteikkel, vagy egyeztek a céljaik, hanem mert nézetei szerint a politika nem szólhat bele az emberek hitébe.

Cromwell 1653-ra egyre inkább úgy látta, a parlament csak hátráltatja a „gyógyítás és rendezés” programját a választások halogatásával és a szektákkal való békés megegyezés hátráltatásával. A későbbi II. Károly royalista hívei felett aratott worcesteri győzelem (1651. szept. 3.) után látszólag már semmi akadálya nem volt a belső béke helyreállításának. Kísérletet tettek a legitimációs probléma megoldására: a hadsereg szorgalmazta az új választások tartását és vita kezdődött az államformáról is. A tisztek John Lambert vezetésével a köztársasági megtartását javasolták, még az ügyvédek, Lenthall, Whitelocke és Widdington a monarchia visszaállítása mellett érveltek. Cromwell ez utóbbiaknak adott igazat, felmerült az egyik Stuart-herceg megkoronázása is és az talán az is, hogy magát Cromwellt teszik meg uralkodónak. Végül ebben a vitában nem sikerült dűlőre jutni, így Anglia köztársaság maradt.[36] A végső lökést egy 1653 áprilisában történt incidens adta meg. 15-én Sir Henry Vane (essexi puritán képviselő) törvénytervezetet nyújtott be a képviselőház átalakításáról. A tervezet alapján a képviselők életük végéig megtarthatták volna hatalmukat, és az új küldöttek személyét is ők szabhatták volna meg. Ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy a parlament örökletes oligarchiává szervezte volna magát.[37] Cromwell azonnal kérdőre mondta Vane-t és társait, köztük Whitelockot, akik hosszas vita után végül megígérték, hogy nem fogják megszavazni a törvénytervezetet. Ígéretet tettek az államforma rendezésére is: a parlament és az államtanács is feloszlatta volna magát, helyükre egy szabadon választott parlament és egy kinevezett „szakértői kormány[38]” került volna. Másnap azonban a képviselők, Bradshaw javaslatára mégis nekiláttak a törvény megszavazásának. Cromwellt Harrison ezredes értesítette a történtekről, aki fegyvereseivel azonnal a Whitehallba sietett, és erővel oszlatta szét a gyűlést. A Rump ekkorra már rendkívül népszerűtlenné vált, sokan örömmel fogadták megszűnésének hírét. [39] Bár az ő érdemük volt a gazdasági helyzet rendezése (áruba bocsátották a koronabirtokokat, a dékáni és káptalani földeket, valamint kb. 200 királypárti főúr földjét, így rendezve a költségvetést), a csonka parlament nem hozott igazi belső reformokat[40] és 1653-ra a választók bizalmát is eljátszotta.

A Rump feloszlatása után Cromwell az independens szektákat bízta meg, hogy javasoljanak egy-egy „istenfélő, bizonyítottan becsületes és tisztességes személyt” képviselőnek. A döntésnek gyakorlati (úgy gondolta, a radikális képviselők támogatni fogják programját) és vallási indokai voltak: Cromwell ekkoriban az ötödik monarchia szellemi befolyása alatt állt, úgy gondolta, a „szentek parlamentje” képes lesz előmozdítani Krisztus második eljövetelét. A megnyitóbeszédében így fogalmazott:

„Bevallom, hogy soha még nem vártam úgy semmit, mint a mai napot, (…) midőn Jézus Krisztus úgy betölti mindannyiunk lelkét. A mai nap lesz talán az ajtó, amelyen az Úr ígéretei megérkeznek hozzánk, mint ahogy a próféták jelezték. Néhányan közülünk azt valljuk, hogy törekednünk kell ezen ajtó felé, nem pedig tétlenül várni, amíg Dávid szava beteljesedik.”

Az új, 150 fős parlamentben hangsúlyosan foglaltak helyet Thomas Harrison ezredes ötödik monarchista követői (20 fő), de helyet kaptak benne baptista prédikátorok, több katonatiszt valamit világi kereskedők, ügyvédek és nemesek. A végrehajtó hatalom elvileg egy tíztagú (hét tiszt és három civil) intézőbizottság kezében volt, ami gyakorlatilag a hadsereg ellenőrzése alatt állt. Cromwell államelméletében a végrehajtó hatalmat a hadsereg gyakorolhatja, ha fölöttük az uralkodó és a parlament együttesen gyakorol ellenőrzést. Mindennél fontosabb viszont, hogy a világi hatalom nem korlátozza az egyén lelkiismereti szabadságát.[41]

            A kinevezett (más néven „Barebones”) parlament kudarcához oka a mérsékeltek és radikálisok közti ellentét vezetett. A z ötödik monarchisták és támogatóik az állam gyökeres átalakítását tervezték: teokratikus rendszert akartak bevezetni, ószövetségi parancsolatokat emeltek volna törvényre, egy hetventagú államtanácsot akartak felállítani a bibliai zsidó főpapi tanács (Sanhedrin) mintájára. Harrison, mikor Cromwell megkérdőjelezte az intézkedések helyességét és az ötödik monarchia téziseit, kijelentette, hogy felettesének gyenge a hite, sőt, egyenesen       az Antikrisztushoz hasonlította. Cromwellnek nem maradt más választása, mint börtönbe záratni egykori hívét. Az új parlament kevésbé radikális, de talán még nagyobb vihart kavaró javaslata a papi bérezést reformálta volna meg. A prédikátorok megemelt béreit állami pénzből finanszírozták volna. Ez főleg a vidéki földbirtokosoktól kívánt volna áldozatot, akik bevételeik mellett a papok kinevezésének jogát is elvesztették volna. A dzsentri Cromwellel együtt megdöbbent a tervezeteken; hiába akartak vallási reformokat, azt semmiképp nem a társadalmi rend rovására képzelték el. Hankiss Elemér szerint a „szentek parlamentje” mondta ki először az állam és az egyház teljes szétválasztását a kegyúri jogok eltörlésével.[42] Szántó György Tibor szerint viszont a földesurak lelkiismereti szabadságát sértette volna, hogy ha azok nem szólhatnának bele, ki mit prédikál a saját birtokukon.[43] Az egyházak állami finanszírozása és a teokrácia tervei szintén nem egy szekuláris állam képét mutatják. A nagyrészt földbirtokos mérsékelt képviselők is tiltakoztak, majd a radikálisok távollétében (részben a hadsereg nyomására) lemondtak mandátumukról és a hatalmat Cromwellre ruházták.

A kinevezett parlament megszűntével Cromwell ismét csak a hadseregre támaszkodhatott. John Lambert javaslatára felvette a fővédnöki (Lord Protector) címet és bevezette a tisztek által összeállított Kormányzás Okmánya (Instrument of Government) címet viselő új alkotmányt. Anglia első, és mindezidáig egyetlen írott alkotmányát[44] szokás a katonai diktatúra alapító okmányának tekinteni. Bár valóban rendkívüli hatalmat adott a végrehajtó testület (vagyis a hadsereg) kezébe, a parlamentben minden korábbinál szélesebb rétegek képviseltethették magukat. A választójogot kétszáz font ingó vagy ingatlan vagyonhoz kötötték, amivel számos kisbirtokos parasztot kizártak a politikából, viszont választójoghoz jutottak a földdel nem rendelkező copyholderek, bérlők, posztósok és kereskedők. Egyes kisebb városok, ahol egy-egy család sajátította ki a képviselőséget, szintén elvesztették képviseletüket. Bár a választók száma összességében csökkent, a társadalmi rétegek jóval arányosabban képviseltették magukat. Az ismét kétkamarás parlamentben az alsó- és felsőház szinte azonos jogokat kapott, az alsóházban először jutottak székhez olyan nagyvárosok mint Leeds és Manchester.[45]

A hadsereg és a parlament összeütközésére ismét vallási okok miatt került sor. A képviselők bizottságot állítottak fel, amiben összeírták az üldözendő felekezetek és híveik listáját. Letartóztatták és halálra ítélték John Biddle unitárius prédikátort, és csak Cromwell közbenjárása miatt nem végezték ki. Hasonló sorsa jutott James Nayler, a kvékerek vezetője is. A hadsereg tiltakozására válaszul a képviselők a katonák elbocsátását követelték Cromwellnél. Új alkotmánytervezetet is készítettek, amiben a parlament teljes ellenőrzést gyakorolt volna a végrehajtó hatalom, a hadsereg és az adóztatás felett.[46] Cromwell látva, hogy ez a parlament is alkalmatlan a feladata betöltésére, feloszlatta az ülést.

5. A protektorátus

A nyílt katonai diktatúra kezdetének csak a parlament 1655 januárjában történt feloszlatását tekinthetjük, bár ezután is még két alkalommal összehívták az országgyűlést. Cromwell fővédnökként, tisztjei segítségével egyeduralmat gyakorolt. Belügyminisztere és barátja, John Thurloe eközben kiépítette a korszak egyik legjobb titkosszolgálatát. A hálózat behálózta egész Európát és Angliát, kémei egyaránt jelentettek a külföldi katolikus udvarokból és az angol, skót és ír ellenzéki körök gyűléseiről, még a franciaországi gavallér emigránsokat, köztük a későbbi II. Károlyt is megfigyelte. Képességeit mi sem szemlélteti jobban, mint az, hogy a restauráció alatt is megúszta a felelősségre vonást: túl sokat tudott a restauráció vezetőiről ahhoz, hogy bíróság elé állítsák. A titkosszolgálat leplezte le a Titkos Kötelék (The Seal Knot) nevű royalista tömörülést, akik II. Károly korai visszatérését akarták előkészíteni.[47] Cromwell egyre jobban tartott a katolikus fenyegetéstől. Egy 1655 májusában történt esemény még inkább meggyőzte a helyzet súlyosságáról: ekkor történt, hogy Torino környékén a savoyai herceg több száz valdens eretneket végeztetett ki (köztük öregeket és gyerekeket), akiket az angol puritánok testvéreiknek tartottak. Cromwell június 14-ére országos gyásznapot rendelt el, és adakozást indított a túlélőknek.[48]

A gavallér szervezkedés és a torinói események is hozzájárultak ahhoz, hogy Cromwell 1655 októberében tizenegy tábornoka között felossza az országot, ezzel teljesítve ki a katonauralmat. A mai történészek vélekedése szerint az intézkedés elsősorban a puritán erkölcsi reform vívmányainak elterjesztésére szolgált. A tábornokok betiltották az erkölcstelennek bélyegzett szerencsejátékokat, kakas- és kutyaviadalokat és a májusfák állítását. A kocsmák és színházak bezárása inkább a közrend megszilárdítását szolgálták, mivel a tisztek szerint ezek a gyülekezések veszélyt jelentenek az államra. Hasonló okokból fizetették a tizedet a királypárti nemességgel és a katolikusokkal.[49]  Azonban a katonauralom pozitív változásokat is hozott: a tisztek visszaállították az oligarchák kezébe került városi szegényalapokat és érvényt szereztek a vallási türelemnek. Különös módon az ország „felosztása” egyfajta centralizációhoz vezetett, mivel a Cromwellnek engedelmeskedő tábornokok visszaszorították a korábban szinte megbénult helyi dzsentri hatalmát a közigazgatásban.[50]

A körzetek katonai irányítása mindössze 1656 nyaráig tartott. Ekkorra Cromwell felismerte, hogy a népszerűtlen tábornokok folytatódó uralma a protektorátus összeomlásához vezetne. Augusztusban megköszönte a tisztek szolgálatát, de a katonai kormányzást befejezettnek nyilvánította, a körzetek pedig visszaalakultak grófságokká. 1657-ben összehívták az ún. második protektorátusi parlamentet. A képviselők hivatalosan is bizalmatlanságot szavaztak a tábornokoknak, majd ismét felvetették az államforma kérdését és eljuttatták Cromwellhez az „Alázatos kérelem és tanács” dokumentumát, amiben ismét felajánlották neki a koronát. Cromwell tábornokai nyomására nem fogadta el a királyi címet, de jóváhagyta a kérelem egy módosított változatát: ez feljogosította őt a felsőházi képviselők kinevezésére. A következő alkalommal összeülő parlamentben már a felsőház két régi főúr kivételével csak a hadsereg tábornokaiból és azok rokonaiból állt. Az alkotmányos keret ellenére tehát Cromwell haláláig (1658. szeptember 3.) folytatódott a katonai diktatúra és a parlament továbbra sem gyakorolt valódi ellenőrzést a végrehajtó hatalom felett.[51] Christopher Hill szerint az Angol Köztársaság megmaradása a hadseregen múlott. Cromwellnek nem volt más eszköze a rendszer fenntartására, így nem oszlathatta azt fel. Utóda, Richard Cromwell példája megmutatja, hogy a korszakban a rendszer egyszerűen nem volt fenntartható hadsereg és erős központi irányítás nélkül.[52]

A protektorátus, ha végül el is bukott, eléret azt a célt, amit Cromwell mindennél jobban meg akart valósítani: biztosította a lehető legszélesebb körű vallási türelmet, viszont erre csak a parlament és más, kevésbe toleráns hatalmi tényezők visszaszorítása mellett volt lehetősége. A protektorátus alatt virágzásnak indult a kvéker és mindkét baptista mozgalom, akik még a korábban Amerikába menekült társaikkal is kiépíthették a kapcsolatot. Megalakult a Worcestershire Association, a konzervatív episzkopális anglikánok és a dissenter („szektás”) felekezetek ökumenikus szövetsége, Richard Baxter vezetésével.[53] „Bevett” vallássá nyilvánították a judaizmust (1655-ben visszaengedték az országba a még 1290-ben elűzött zsidók leszármazottait), sőt, a katolicizmust is. A katolikusok vallásgyakorlásának egyetlen feltétele volt, hogy nem folytatnak a közrendet fenyegető szervezkedéseket.[54] A kisebb protestáns felekezetek és a vallási tolerancia gondolatának megerősödése a restauráció után is éreztette a hatását: ettől kezdve már a visszaállított királyságnak sem volt lehetőség a Stuart-kor elején látott vallási üldöztetésre; a vallási türelem innentől fogva az angol kultúra részévé vált, aminek tiszteletben tartását széles tömegek várták el minden későbbi uralkodótól.

                                                                                                                                                                                                                          

---

[1] Hill, Christopher: Az angol forradalom évszázada. 1603-1714. Budapest, 1968.: 5-7. o.

[2] Hill, Christopher: Az angol forradalom évszázada. 1603-1714. Budapest, 1968.: 16 o.

[3] Ld. pl. John Milton: A királyság két pillére in: Milton, John: Az angol forradalom tükre. Összeáll.: Hankiss Elemér Budapest, 1968: 23. o.

[4] Hahner Péter: A régi rend alkonya: Egyetemes történet 1648-1815. Budapest: Panem Könyvkiadó, 2006: 278. o.

[5] Hahner Péter: A régi rend alkonya: Egyetemes történet 1648-1815. Budapest: Panem Könyvkiadó, 2006. 353-354. o.

[6] Hahner Péter: A régi rend alkonya: Egyetemes történet 1648-1815. Budapest: Panem Könyvkiadó, 2006: 258. o.

[7] Hahner Péter: A régi rend alkonya: Egyetemes történet 1648-1815. Budapest: Panem Könyvkiadó, 2006: 309. o.

[8] Hill, Christopher: Az angol forradalom évszázada. 1603-1714. Budapest, 1968.: 8. o.

[9] Szántó György Tibor - Anglia története. Budapest: Kozmosz Könyvek, 1986: 158

[10] Milton, John: Az angol forradalom tükre. Összeáll.: Hankiss Elemér Budapest, 1968: 18. o.

[11] Szántó György Tibor - Anglia története. Budapest: Kozmosz Könyvek, 1986: 164

[12] Hahner Péter: A régi rend alkonya: Egyetemes történet 1648-1815. Budapest: Panem Könyvkiadó, 2006: 156. o.

[13] Hahner Péter: A régi rend alkonya: Egyetemes történet 1648-1815. Budapest: Panem Könyvkiadó, 2006: 156. o.

[14] Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora, Maecenas Kiadó, 2005: 58. o.

[15] Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora, Maecenas Kiadó, 2005. 56. o.

[16] Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora, Maecenas Kiadó, 2005. 90. o.

[17] John Milton: A királyság két pillére in: Milton, John: Az angol forradalom tükre. Összeáll.: Hankiss Elemér Budapest, 1968: 23. o.

[18] Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora, Maecenas Kiadó, 2005. 315. o.

[19] Szántó György Tibor - Anglia története. Budapest: Kozmosz Könyvek, 1986: 159. o.

[20] Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora, Maecenas Kiadó, 2005. 196-197. o.

[21] Cromwell beszédeiből és leveleiből. Összeáll: Makkai László. Budapest: Gondolat Könyvkiadó, 1960: 124-131. o.

[22] Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora, Maecenas Kiadó, 2005. 202. o.

[23] Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora, Maecenas Kiadó, 2005. 198. o..

[24] Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora, Maecenas Kiadó, 2005. 199. o.

[25]  Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora, Maecenas Kiadó, 2005. 199. o.

[26] Cromwell beszédeiből és leveleiből. Összeáll: Makkai László. Budapest: Gondolat Könyvkiadó, 1960: 131. o.

[27] Szántó György Tibor - Anglia története. Budapest: Kozmosz Könyvek, 1986.

[28] Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora, Maecenas Kiadó, 2005. 189. o.

[29] Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora, Maecenas Kiadó, 2005. 216. o.

[30] Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora, Maecenas Kiadó, 2005. 105. o.

[31] Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora, Maecenas Kiadó, 2005. 276. o.

[32] Hankiss Elemér, Makkai László: Anglia az újkor küszöbén Budapest: Gondolat Könyvkiadó, 1965: 156. o.

[33] Cromwell beszédeiből és leveleiből. Összeáll: Makkai László. Budapest: Gondolat Könyvkiadó, 1960: 224. o.

[34] Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora, Maecenas Kiadó, 2005. 220. o.

[35] [35] Cromwell beszédeiből és leveleiből. Összeáll: Makkai László. Budapest: Gondolat Könyvkiadó, 1960: 225-226. o.

[36] Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora, Maecenas Kiadó, 2005. 265-266. o.

[37] Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora, Maecenas Kiadó, 2005. 281. o.

[38] Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora, Maecenas Kiadó, 2005. 282. o.

[39] Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora, Maecenas Kiadó, 2005. 285. o.

[40] Hill, Christopher: Az angol forradalom évszázada. 1603-1714. Budapest, 1968.: 98 o.

[41] Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora, Maecenas Kiadó, 2005. 294-297. o.

[42] Hankiss Elemér, Makkai László: Anglia az újkor küszöbén Budapest: Gondolat Könyvkiadó, 1965: 160. o.

[43] Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora, Maecenas Kiadó, 2005. 298. o.

[44] Little, Patrick: The Cromwellian Protectorate, Boydell Press. Woodbridge, 2007: 5. o.

[45] Hill, Christopher: Az angol forradalom évszázada. 1603-1714. Budapest, 1968.: 114. o.

[46] Hill, Christopher: Az angol forradalom évszázada. 1603-1714. Budapest, 1968.:  114. o.

[47] Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora, Maecenas Kiadó, 2005. 316-318. o.

[48] Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora, Maecenas Kiadó, 2005. 318 o.

[49] Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora, Maecenas Kiadó, 2005. 319-320. o.

[50] Hill, Christopher: Az angol forradalom évszázada. 1603-1714. Budapest, 1968.:  115. o.

[51] Hill, Christopher: Az angol forradalom évszázada. 1603-1714. Budapest, 1968.:  116. o.

[52] Hill, Christopher: Az angol forradalom évszázada. 1603-1714. Budapest, 1968.:  115. o.

[53] Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora, Maecenas Kiadó, 2005. 322. o.

[54] Szántó György Tibor: Oliver Cromwell - egy katonaszent élete és kora, Maecenas Kiadó, 2005. 322-324. o.