A történet lényege egy szétszórt, felelőtlen, vidám anya, aki a 70es években színésznő akart lenni, ezt a férje nem tolerálta, úgyhogy a családon belüli erőszak miatt az anya a két kisgyerekkel lelépett. A gyerekkoruk azzal telt, hogy a szülők oda-vissza szöktették őket egymástól. Nagy sztár nem lett a mama, de egy Mastroiannis filmben azért statisztált és kicsit "elzüllött", például rászokott a dohányzásra (az első ciginél még majdnem kiköhögi a tüdejét). Mindez a kislányának iszonyatosan imponál, a fia, Bruno ellenben elégedetlen a rendhagyó anyával és végig duzzogja a gyerek- és kamaszkorát, majd az egész életét. Az ezzel a 70-es évekbeli szállal párhuzamosan fut, a mai, amiben az anya (akit ilyenkor Stefania Sandrelli játszik) haldoklik, így a húg nagy nehezen rábeszéli Brunot, hogy béküljön ki vele. A mama ugyan nagyon súlyos stádiumban van, de azért férjhez készül egy idős hódolójához, akire nem jutott elég figyelme a sok végigpasizott évtized alatt. Mindezt olyan butácskán, naívan, és főleg vidáman csinálja, hogy képtelenség rá haragudni a legfelelőtlenebb és legönzőbb cselekedeteiért is. És minden hányattatásnál a nagy slágereket tanítja a gyerekeinek figyelemelterelésül.
Persze van érzelgősség és hatásvadászat, én meg is hatódtam az erre szánt jeleneteknél, de ezek is természetesen hatnak ebben a filmben, ahogy még az is, hogy halálos ágyán az anyuka sajnálja, hogy olyan nehéz gyerekkoruk volt a gyerrekeinek miatta, "ma ci siamo divertiti tanto, vero?" (dehát annyit nevettünk, igaz?).
A film végén a nézők nem rohantak ki a teremből, hanem a meghatódottságtól székhez szögezve végigvárták a stáblistát, amit 30-40 éves olasz slágerek kísértek. (Én szinte mindig megvárom, mert megtanították nekem, hogy a film a stáblista végéig tart.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése