MAXXI

2010. május 30-án nyílt meg a XXI. századi művészetek múzeuma Rómában (Museo Nazionale Delle Arti del XXI Secolo), friss szenzáció. Maga az intézmény jól ki van alakítva, 1000szer több féle, formájú, fajta installációt el lehet benne rendezni, mint egy régi vágású múzeumban, de a nyitókiállítások csalódást okoztak. Leginkább az, amelyikra a legkíváncsibb voltam, Kutlug Ataman török művész Mesopotamian Dramaturgies c. kiállítása. Kis füzeteket osztogatnak, amikben benne van az adott kiállításokhpz tartozó falon lévő magyarázó szövege, ez nagyon jó ötlet, mert nem kell mindenhol az 5x10 centis táblácskáknál tolongani, és előre is orientálódhat az ember, hogy mit kell közelebbről megnézni, mit nem. Na az ebben a fejtágaítóban lévő belemagyarázások Ataman műveivel kapcsolatban nagyon érdekessé tesznek párat, de Ataman ars poeticaja, amit a művekből nehezen lehet leszűrni katarzisként vagy akár csak halvány művészeti élményként is, ellenben egyetlen közhelyben összefoglalható, minden mű kommentárjában, nem csak hogy erőltetett, hanem hiteltelen is. Régen rossz, amikor oda kell írnia az alkotónak mellé, hogy látod, milyen csúnya dolog a globalizáció, jaj istenem, milyen szép is, amikor ütközik a nyugati modern világ a keleti archaikussal, már csak az lenne szebb, ha  anyugati modern világ eltűnne.  -  ez az előre megcsámcsogott és kiböfögött, majd szánkba rágott mondanivaló. Például két szemben lévő falon egy-egy videó 1-1 török srácot ábrázol, amint Edward Lear verseket olvas fel (ill. nyökög) angolul, és ebből azt kéne leszűrnünk, hogy lám, a globalizáció egyetemes volta illuzórikus, hiszen mekkora gáz van az idegen nyelvvel, pláne, ha anyanyelvűek számára is bonoylult magas irodalmat olvasunk... Na ne! Számomra a megdöbbentés, vagy az öncélúság belefér a posztmidernbe, de az ideológia szájbarágása nem. Ez így rosszabb, mint egy fasiszta kori fehér telefonos vagy történelmi kosztümös film.
Az érdekes magyarázatok közül egy: egy egymás hegyén-hátán lévő TV halom, aminek minden képernyője beszélő arcokat mutat, Traianus oszlopára utal, csak a veszteseket ábrázolja, akik természetesen a globalizáció török vesztesei.
Nagyon értékeltem, hogy a plafonra vetített videó alá díványokat tettek párnákkal, hogy fekve nézhessük, nyaktörés nélkül, nem úgy, mint a Palazzo Veneziában lévő szentes kiállításon a Jeanne d'Arc filmet. :D

Gino De Dominicis L'Immortale c kiállítása jó, mint posztmodern kiállítás, egy két fricska, pár meglepetés, néhány "gondolta a fene". Pl. a földre festett háromszög címe: "Biztos vagyok benne, hogy mindig ezen a háromszögön belül, vagy kívül lesztek." :)


Maga az épület színvilága, és pszichológiai hatása is hagy kívánni valót maga után. A rengeteg fekete-fehérségtől 1 óra alatt elillant az életkedvem, elsősorban a WC miatt, mert beillene koporsónak. Odáig mentek a nők meg nem különböztetésében, hogy eltörölték a WC ülőke intézményét.
A MAXXI elhelyezése egy kicsit emlékeztet a Ludwig múzeumra, mert itt is betették a kortárs művészeti múzeumot egy kietlen, valahai ipari negyedbe, csak itt aztán, a MAXXI utcája sivár és elhagyatott is. Az egészben nincs egy bár sem! Ilyen utcát nagyon nehéz Rómában találni!

Itália margóján

A római British School egy magyar által (Forgács Dávid) gondozott, Olaszországról szóló fotókiállításának címe. Eredetileg azért keltette fel az érdeklődésemet, mert hirdették Robert Capa-t az alkotók között. Tőle egyetlen darab kép van, de így is nagyon tetszett az egész, szerencse, hogy ott árválkodik az a Capa kép, mert különben talán nem néztem volna meg ezt a kiállítást. 

5 szekcióra van bontva:

1. Római perifériák

2. A Kelet-afrikai gyarmatok (szerintem picit túlzás többes számban beszélni arról a rengeteg egykori olasz gyarmatról K-Afrikában. :P)

3. Dél-Itália

4. Zárt osztályok

5. Mai bevándorlók

Az első rész az 1860as évektől az 1970-as évekig megy el, értelemszerűen a legtöbb fénykép közelebb esik az utóbbi időszakhoz. Pontosan azt mutatják, mint Pasolini Csórója. Egyáltalán nem keltenek dokumentarista benyomást, a kedvenc képeim olyanok, mintha véletlenül kapták volna le őket. Az egyiken egy cigány család táncol, a kisfiú mintha pont elrepülne, a másik egy nyomornegyedbeli barakk belsejét mutatja, boldogságtól kicsattanó szöszi kislány egzisztenciálisan szorongó munkásapával.A második szekcióból rengeteg újat is megtudtam, például, hogy Abesszínia gyarmatosítása idejéből egy csomó etiópok által készített fénykép fennmaradt, amit etióp szabadságharcosokról készítettek. Vagyis az etióp helyi lakosság, mint elnyomott csoport élt a fénykép technikájával, aminek az összes többi ábrázolt elnyomott csoport csak kiszolgáltatottja volt. Például mielőtt Olaszországban megtörtént a II. VH alatt a marzabotto-i lakosság lemészárlása a németek részéről, amiért páran a faluból együttműködtek a partizánokkal, és a Via Sistinában megmerényelt 33 német katona életét megbosszulandó 334 olasz civil megölése, azelőtt az olasz hadseregnek volt civilmészárlási tapasztalata Etiópiából. Addis Abebában megkíséreltek egy merényletet az olasz királyi helytartó ellen, amiért cserébe az olasz hadsereg 1 napig kaszabolta  a lakosságot. Ez csak azért érdekes, mert a jól meggyökeresedett közhely szerint az olasz hadsereg operetthadsereg volt, és mint ilyen nem működött jól és nem is vérengzett. Legalábbis a Sapienzán ezt tanították nekem... 

A harmadik rész összefügg egy vesszőparipámmal, Carlo Levi Krisztus megállt Ebolinál c kömyvével, mert az ráébresztette Ernesto De Martino etnológust, hogy nem kell elmenni a tengerentúlra élő mágikus hiedelmeket kutatni az 1950-es években, elég Lucaniáig menni.Így Dél-Olaszországban kezdte el dokumentálni ezt a témát, vitt magával fotósokat, mint pl. Franci Pinnát (ő a legtöbb olyan kép alkotója, ami megfogott engem ezen a kiállításon). Nagyon sokkol, hogy már létezett a Beatles, amikor Leccében még ördögűzéssel foglalkoztak a templomban! 

A negyedik fejezet kicsivv halványabb, a zárt osztályok fényképeiről szól, amiket azért dokumentáltak a 60-as-70es években, hogy felhazsnálják a pszichés betegek kényszerkezelése elleni harcban. 1978ban született meg az a törvény Olaszországban, ami kimondja, hogy az ember csak a saját beleegyezésévek kezelhető. 

Az utolsó rész szenzációja, az 1992-es Benetton plakát, ami egy albán menekültekkel teli Bariban kikőtő hajót ábrázol. Annak a hajónak az utasai könnyebben bejutottak a célországba, mint az Exodus hajón utazó Shoah túlélők annak idején, 20 év után viszont nem kerültek beljebb a perifériáról azok az albánok, és a gyerekeik sem, Olaszországban.