MAXXI

2010. május 30-án nyílt meg a XXI. századi művészetek múzeuma Rómában (Museo Nazionale Delle Arti del XXI Secolo), friss szenzáció. Maga az intézmény jól ki van alakítva, 1000szer több féle, formájú, fajta installációt el lehet benne rendezni, mint egy régi vágású múzeumban, de a nyitókiállítások csalódást okoztak. Leginkább az, amelyikra a legkíváncsibb voltam, Kutlug Ataman török művész Mesopotamian Dramaturgies c. kiállítása. Kis füzeteket osztogatnak, amikben benne van az adott kiállításokhpz tartozó falon lévő magyarázó szövege, ez nagyon jó ötlet, mert nem kell mindenhol az 5x10 centis táblácskáknál tolongani, és előre is orientálódhat az ember, hogy mit kell közelebbről megnézni, mit nem. Na az ebben a fejtágaítóban lévő belemagyarázások Ataman műveivel kapcsolatban nagyon érdekessé tesznek párat, de Ataman ars poeticaja, amit a művekből nehezen lehet leszűrni katarzisként vagy akár csak halvány művészeti élményként is, ellenben egyetlen közhelyben összefoglalható, minden mű kommentárjában, nem csak hogy erőltetett, hanem hiteltelen is. Régen rossz, amikor oda kell írnia az alkotónak mellé, hogy látod, milyen csúnya dolog a globalizáció, jaj istenem, milyen szép is, amikor ütközik a nyugati modern világ a keleti archaikussal, már csak az lenne szebb, ha  anyugati modern világ eltűnne.  -  ez az előre megcsámcsogott és kiböfögött, majd szánkba rágott mondanivaló. Például két szemben lévő falon egy-egy videó 1-1 török srácot ábrázol, amint Edward Lear verseket olvas fel (ill. nyökög) angolul, és ebből azt kéne leszűrnünk, hogy lám, a globalizáció egyetemes volta illuzórikus, hiszen mekkora gáz van az idegen nyelvvel, pláne, ha anyanyelvűek számára is bonoylult magas irodalmat olvasunk... Na ne! Számomra a megdöbbentés, vagy az öncélúság belefér a posztmidernbe, de az ideológia szájbarágása nem. Ez így rosszabb, mint egy fasiszta kori fehér telefonos vagy történelmi kosztümös film.
Az érdekes magyarázatok közül egy: egy egymás hegyén-hátán lévő TV halom, aminek minden képernyője beszélő arcokat mutat, Traianus oszlopára utal, csak a veszteseket ábrázolja, akik természetesen a globalizáció török vesztesei.
Nagyon értékeltem, hogy a plafonra vetített videó alá díványokat tettek párnákkal, hogy fekve nézhessük, nyaktörés nélkül, nem úgy, mint a Palazzo Veneziában lévő szentes kiállításon a Jeanne d'Arc filmet. :D

Gino De Dominicis L'Immortale c kiállítása jó, mint posztmodern kiállítás, egy két fricska, pár meglepetés, néhány "gondolta a fene". Pl. a földre festett háromszög címe: "Biztos vagyok benne, hogy mindig ezen a háromszögön belül, vagy kívül lesztek." :)


Maga az épület színvilága, és pszichológiai hatása is hagy kívánni valót maga után. A rengeteg fekete-fehérségtől 1 óra alatt elillant az életkedvem, elsősorban a WC miatt, mert beillene koporsónak. Odáig mentek a nők meg nem különböztetésében, hogy eltörölték a WC ülőke intézményét.
A MAXXI elhelyezése egy kicsit emlékeztet a Ludwig múzeumra, mert itt is betették a kortárs művészeti múzeumot egy kietlen, valahai ipari negyedbe, csak itt aztán, a MAXXI utcája sivár és elhagyatott is. Az egészben nincs egy bár sem! Ilyen utcát nagyon nehéz Rómában találni!