Ámítás és csalódás

Tegnap két nagy tévedést is elkövettem, ezekbe szegény barátnőmet is belerángattam. Az egyik a Mosás, vágás, ámítás megnézése volt. Semmi zseniálisra nem számítottunk, nem vártuk, hogy megint az Amelie hatását váltsa ki belőlünk Audrey Tautou, de egy tisztességes mértékben bájos, könnyed, szórakoztató francia filmet azért elvártunk volna, amibe még egy kis mértékű bugyutaság is belefér akár. De annyi hiteltelenség és erőltetettség, amennyit ez a film ránk zúdít, az már nem. Nem indult rosszul, úgy a két harmadáig sok groteszk ötleten és helyzeten lehetett nevetni. De ahogy előrehaladt a cselekmény, egyre elidegenítőbb lett. A Tautou által megjelenített karakter merő segítőkészségből úgy manipulálja az anyját, mint egy marionett-bábut, az ő érdekében hímringyónak használja a pasit, akiről később megtudja, hogy halálosan szerelmes belé és így gond nélkül összejönnek, semmi konfliktust nem okoz anya és lánya között a közös pasi, ahhoz képest, hogy minden kis vackon összekapnak addig. A dramaturgia színvonaltalansága miatt az etikai üzenet erősen vitathatóságát már fel sem rovom a forgatókönyvírónak...
Na és ennek tetejébe már megint az én szerencsétlen ötletemtől vezérelve a Jégbüfében kávéztunk a Café Heaven helyett, mert milyen kedves hagyományos hely, tele eötvösös érettségi tablókkal.... És erre kiderült, hogy ebben a nagymúltú cukrászdában nem tudják mi az a cappuccino! Egy tejeskávéban olvadozó tejszínhabfelhőt becéznek annak... Igaz, hogy az itallapon van külön olasz cappuccino, de a fene se gondolta volna, hogy a sima cappuccinonak semmi köze a cappuccinohoz!