cum laude

Annyira boldog vagyok, hogy muszáj ennek is szentelnem egy kis bejegyzést: az első olasz vizsgámon max pontszámot és külön dicséretet kaptam. :) persze a külföldiekkel nagyon laza volt a tanár, meg amúgy is jó fej, de azért tanultam is sokat, meg a kiselőadásom is jó volt az órán, úgyhogy büszke vagyok magamra.

Nekropolisz a Vatikán alatt

Azt hiszem, egy csomó Rómát és a Vatikánt átrohanó turista életéből kimarad a Vatikán alatti Nekropolisz, mert elég macerás bejutni. De megéri próbálkozni, attól függetlenül, hogy Péter csontjait nem lehet látni saját mivoltukban, de a római temetőből egy csomó sírkamrát igen. Ezt a temetőt fel kellett tölteni a 4. században Constantinus bazilikájához, ezért Péter csontjait (amik addig egy egyszerű földsírban voltak terrakottalapokkal lefedve) befalazták. Ahonnan kivették a földi maradványait, azon a helyen viszont egy lyuk maradt, ami felé irányították a környező koporsókat, mert egy hiedelem szerint azok korábban feltámadnak majd és kiváltságosak lesznek a Feltámadáskor, akik egy mártír közelében voltak eltemetve. Szóval az 1. század óta tisztelték a keresztények azt a bizonyos földsírt, mint emlékhelyet. A fal mögé, amiben most vannak a csontok, egy kápolnát építettek (a barokk korban ezt felújították). Eléggé meglepett, hogy amint kilépünk ebből a kápolnából, XII. Pius sírját látjuk. Miért pont ő van ennyire előkelő helyen eltemetve? Na de ezen a ponton kiderült valami, amivel szerintem XVI. Benedek indokolhatná egy kicsit Pius venerabilis címét: ő engedélyezte, hogy egyáltalán lehessenek régészeti ásatások Vatikánban. Ez tényleg nagy dolog, miért nem hozza fel ezt az egyház?
A temető, aminek a szélére temették el Pétert, az 1. században alakult ki a Vatikáni dombon, mert szokás volt domboldalra építeni sírkamrákat. A sírkamrák aztán egyre többen lesznek, utcák is lesznek közöttük, így keletkezik a nekropolisz. A temető mellett, a völgyben volt a Vatikán-völgyi cirkusz, ahol a legtöbb keresztényt végezték ki Róma leégése után.
A nekropolisz látogatható részében speciális villanykörték vannak, mert az itteni magas páratartalom miatt ha egyszerűen világítanák meg, bepenészedne az egész. Rómában emiatt nem nyitnak meg egy csomó föld alatti helyet a turistáknak. A sírkamrák közül egy csomónak a falát vörös-sárgára festették, lehet, hogy a Lazio szurkolóknak ezek nem tetszenek annyira (a vörös-sárga a Roma focicsapat színe). :) Az is kiderült az idegenvezetésből, hogy a római katakombákat azért kellett befalaztatni a középkorban, mert a zarándokok lopkodták a szentek csontjait. Így jó sok munkát adtak a 20. századi régészeknek.

Az emlékezés napja

A sokféle római Holocaust emléknap alkalmából rendezett program közül egy konferencián voltam jelen, amit minden évben más téma köré szerveznek, idén aköré, hogy a cionisták és Izrael hogyan viszonyult hozzá. A kerekasztal beszélgetés kevésbé volt érdekes, úgyhogy máris átugrunk a többire. Az egyik főszervező Anna Foa volt, aki sapienziás tanár, nagyon szeretem, és egyébként egy híres antifasiszta ellenálló (Vittorio Foa) lánya. A legjobban Nava Semel olvasótalálkozója tetszett, aki egy izraeli írónő, művészettörténész, a Yad Vashemben is dolgozik. Most jelent meg olaszul egy új regénye, ami Ulickaja Daniel Stein-jéhez hasonlíthat szerintem a felolvasott részek alapján. Egy lengyel katolikus papról szól, aki megment egy zsidó kislányt. Ezzel kapcsolatban Nava Semel elmesélte, hogy amikor felnőttként elszánta magát arra, hogy megkérdezze a mamáját, hogy pontosan mi történt vele Auschwitzban, a megmentőjével kezdte, egy SS-essel, aki titkos helyen hagyott neki gyógyszereket és élelmet, és hogy a legjobban az kínozza, hogy nem volt alkalma megköszönni neki, mert a németek természetesen a felszabadítás előtt elhagyták a tábort. Azokról, akiket elveszített, egyáltalán nem beszélt. És mivel az irodalom egy második esély az embernek (legalábbis ha író), Nava Semel regényeiben megtörténnek olyan dolgok, amik sosem teljesültek be. Nagyon megmaradt bennem az a mondata, hogy
"Megtisztelő számomra egy olyan nagy emberről írni, mint Stanyiszláv atya, még ha nem is létezik, csak az én szívemben."
Most megfogalmaztam magamnak, hogy az a nagy dolog, ha egy író nem magáért, hanem a szereplőiért rajong. Magával kapcsolatban azt mesélte el, hogy egy tipikus 50-es években született izraeli, vagyis Holocaust túlélő, európai bevándorlók a szülei (anyja lengyel, apja német), akiknek az előélete nyilvánvaló volt a gyerekeknek is, legalábbis az Auschwitz szót mindig is ismerték, de arról semmi konkrétumot. Arról már sokat hallottam, hogy Izraelben miért és mennyire nem beszélhettek a túlélők a traumáról, mert a cionizmus új zsidó-képébe nem fértek bele azok az európai zsidók, akik "hagyták magukat a vágóhídra vinni". Nava Semel viszont ezt a másik oldalról fogalmazta meg: a gyerekek sokkal okosabbak, mint a felnőttek, ezért ráéreztek, hogy a felnőtteket meg kell óvni a saját emlékeiktől, nem beszéltetni róluk. Amikor a tanítónéni megkérdezte az iskola elején, hogy hol születtek a gyerekek szülei (szinte mindenki európai menekültek gyereke volt), ő azt mondta "Auschwitzban", mert azt hitte, hogy az egy ország.

Megnéztem ugyanezen a rendezvényen egy dokumentumfilmet Enzo Sereniről, az olasz Szenes Hannáról. A 20-as években alijázott és kibucot alapított a feleségével. Utána mások alijázását szervete, a felesége (Ada Sereni) a bevándorlók fogadásával foglalkozott. Még 33 után is járt Németországban, hogy segítsen a német zsidóknak elmenekülni. A világháború alatt a brit hadsereg Zsidó brigádjában harcolt, méghozzá Szenes Hannával együtt ejtőernyősként. Észak-Olaszországban vetették be, a Linea Goticától északra (vagyis náci megszállás alatt lévő területre), és Szenes Hannához hasonlóan elfogták, megkínozták többször is, de őt mielőtt megölték volna, össze-vissza hurcolták különböző koncentrácios táborokba, végül Dachau-ban halt meg. A nevéhez méltóan derűs ember volt (sereno=derűs), szeretett énekelni és táncolni, és ezenkívül szimpatikus dolgokat is vallott, például egy levelében 42-ben:

"A mi háborúnk nem a németek ellen van, a mi háborúnk egy nép ellen sincs... a fasizmus és a nácizmus ellen viselünk hadat... De egy olyan háborút, mint a miénket, nem kísérhet a ygűlölet. Mélyen bánt, amikor azt hallom a munkásmozgalom vezetőitől, hogy az ellenség gyűlöletét prédikálják. Nem vagyok annyira szentimentális, hogy ne értsem meg a gyűlölet értékét, és azt kívánom, hogy megtanítsuk a fiataljainkat gyűlölni a gonoszt. Vagyis ellenzek minden megalkuvást és közönyösséget az élet különböző kihívásaival szemben, és mindenkinek ellene vagyok, aki arra hív fel, hogy ne ítélkezzünk és ne foglaljunk állást... De az a gyűlölet, amit én akarok kiváltani és fenntartani, az az eszme gyűlölete, a rezsimé és nem az embereké."


Enzo Sereni

Azért egy fényképet megérdemel

a Szapulencia 1936-ban, az én karom:
minden hónapban felteszik az egyetem honlapjára a hónap fényképét, most ez az aktuális.

Könyvtári kalandjaim

A Szapulencia (a Sapienza tőlem kapott beceneve) központi egyetemi, szép nevű könyvtára: Biblioteca Alessandrina. Nagyon alaposan felkészültem, hogy sikerüljön megszereznem 1 darab 2 kötetes tankönyvet és esetleg bónusznak egy olvasnivaló regényt (ez utóbbiba nem éltem bele magam előre, hogy sikerülni fog, elvégre lehet, hogy holmi szórakozásra nem tartanak könyveket, vagy nem adnak ki). Felkészültnek kell lenni, ugyanis az internetes katalógusból (az ottani gépekről is az érhető el, csak kissé nehezen, mert általában a 4 gépből 2 rossz, a 2 jónál meg 2 billentyű/órás sebességgel keres valaki valamit lázasan) csak az derül ki, hogy egyáltalán megvan-e nekik az adott könyv, az nem, hogy kölcsönözhető-e. Az emiatt reklamáló olasz srácot felvilágosítják, hogy minden olasz állami könyvtárban így van. Szóval itthon kiírtam az összes meglévő példány raktári számát, és így járultam a kölcsönzéssel foglalkozó hölgy színe elé. Igen, kölcsönözhető, de meg kell újítani a könyvtárjegyemet, mert január van, ehhez pedig kell a számla, bizonyítandó, hogy fizettem tandíjat. Jól van, hülye vagyok, mért nem gondoltam erre, persze, hogy nincs nálam.
Más nap számlával felvértezve térek vissza a küzdőtérre. Mivel most délután van (eddig mindig délelőtt voltam ott), két számomra új hölgy fogad a könyvkölcsönzési törvényszéken. Hihetetlenül kedvesek, érdekli őket a nevem helyes kiejtése, hamár magyar vagyok legyek szíves elmagyarázni a Szabó Katalin nevű írónő nevének kiejtését is meg minden. Számla rendben, ámde nincs meg a kartonom. (Előző nap még láttam, mert elővette a délelőttös nő.) Hosszú kutatás Á-nál, A.nál K-nál, nincs, elveszett. Nem baj, ne aggódjak, adjam meg az adataimat, és csinálnak másikat. Mit szeretnék kölcsönözni? Átnyújtom a gondos jegyzeteim, szuper, 20 perc múlva jöhetek vissza érte. Igaz, hogy ha a tankönyv mindkét kötetét kiveszem, akkor a regény már nem fér bele. (Mert itt nem volt semmilyen hatása Szabó Ervinnek, akinek immár rajongója lettem. Milyen szép is egyszerre 8 könyvet kivenni egy hónapra, az itt jellemző 2 darab/15 nap helyett!) Erre a 20 percre beülök a bölcsész olvasóterembe. Visszatérés a kölcsönzőbe, a kedves hölgyek együtt érzőn összecsapják a kezüket: Jaj, szegény, nem elég, hogy a kartonja elveszett, azok a példányok sincsenek meg a raktárban, amit kikért! Erre úgy megsajnálnak, hogy az egyikük maga megy le a raktárba keresni másik példányokat, majd kb. fél óra múlva visszatér egy porzsáknál is porosabban, de győztesen, mert olyan két példányt talált, amik egy polcon vannak, ezért egy tételnek számítanak és így kivehetem a regényt is! Az ő ásatása alatt a másikkal beszélgettem, és nagyon élveztem, mert ő is hihetetlenül kedves és kíváncsi volt, és végre sikerült nem felhúznom magam azon, hogy mennyire nem működik semmi sem normálisan, és így rezignáltam vettem tudomásul, hogy erre a délutánra a könyvtár lesz az egyetlen programom, és így ráérősen beszélgettem. Itt is nehéz közalkalmazottnak lenni, túl kevés könyvtárost foglalkoztatnak, spórolnak a munkaerőn (szemmel láthatóan a takarítónőn aztán végképp), bezzeg régebben..., szóval a közalkalmazott sorsa nehéz, akármilyen GDP-vel rendelkező állam is fizeti alul az embert. Én meg meséltem Magyarországról, nem panaszos hangvétellel, lehetne azt is, de szeretem inkább pozitív megvilágításban feltüntetni.
Na a jutalomkönyv, amit a sors rám osztott két óra várakozás után, nem kölcsönözhető, de az egyik hölgy kivette nekem a saját kontójára, mert mindezek után megérdemeltem szerinte. :)

Ami először akasztott ki a római könyvtárakban és 1-2 múzeumban is, az az a szabály, hogy a táskát kötelező ruhatárba tenni (adott esetben egy kis ékszerszéf méretű szekrénykébe), ellenben a kabátot és a vizes esernyőt tilos, azt hurcolni kell a polcok között. De ma felderítettem egy újabb könyvtárat: Casa della Letteratura, ahova simán bemehet az ember minden cuccával együtt, bár van ruhatár is, és fotelben vagy asztalnál nyugodtan olvashat bármit, amit a polcokon talál. Ezek általában szépirodalmi művek, mindenféle ország szépirodalmának művei. Nagyon szimpatikus hely! Szinte mindenki egyetemista, és jókedvű, ellentétben az egyetemi könyvtárakkal, ahol senki nem ért semmit, sok mindenkin látom, hogy csak a vizsgaidőszak közeledése kényszeríti be eme titokzatos és félelmetes helyekre. Azért félelmetesek, mert nemcsak az adott könyvtár működésének nehézségeivel kell megküzdeniük, hanem magával a fogalommal, hogy könyvtár. Sokan fordulnak hozzám kétségbeesett kérdésekkel, és amikor kiderül, hogy külföldi vagyok, vagyis nem a lehető legbennfentesebb, még akkor is jó hasznomat veszik, és nagyon hálásak, mert én legalább tudom, hogy mi fán terem egy katalógus.
Úgy látom, a szapulenciás hallgatók körében kevés gázabb dolog létezik a könyvkölcsönzésnél. Aki eljutott az egyetemig (ami kizárólag anyagi erőfeszítést jelent, semmi tanulmányit), az megbírja venni az összes könyvet újonnan. És akkor is megveszi, ha csak 1 vizsgára van szüksége és csak 1 fejezetre. A tanárok is mindegyik könyvről úgy beszélnek, mint amit valószínűleg meg fogunk venni (egyes tanárok viszont otthagyják nekünk bejelölve a fénymásolóban az olvasmányokat, és ott csak annyit kell mondanunk, hogy X tanár X kurzusa, és már tudják is, hogy miről van szó, ez nagyon tetszik). De ezt ne vegyétek általánosításnak, lehet, hogy csak véletlenül találkoztam pont én pont a fogyasztói társadalomnak ezekkel a szélsőséges gyermekeivel.

Kávédilemma

A legenda szerint csak a Tazza D'Oro és a San Eustachio kávézó versenyezhet a "világ legjobb kávéja" címért, a kávérajongók fele erre esküszik, másik fele arra. Nekem nem sikerült eldöntenem, hogy melyikben jobb a kávé, de annyira nem is akartam, jó ez így, hogy ilyen békésen megvan a két rivális egymás mellett, ez a mendemonda mindkettőnek biztosít elég turistaforgalmat. :)

Miért nem harapja le a Bocca della verità a hazugok kezét?

Egyszer volt, hol nem volt, egy házasságtörő római nő rájött, hogy a férje az igazság szájához akarja kísérni, ahogy a gyanús feleségekkel szokták. Amikor arra sétált a férjével, odarohant hozzá a szerető és megölelte, úgy tett, mintha futóbolond lenne (ahogy előre megbeszélték), így nyugodtan mondhatta a nő, kezével a bocca della verità-ban, hogy "Soha életemben nem ölelt meg más férfi rajtad és azon az őrülten kívül." Megmaradt a keze, de a Bocca della verità annyira felháborodott a csaláson, hogy azóta a hazugoknak sem harapja le a kezét. Rendes tőle, mert úgy is megsértődhetett volna, hogy mindenkinek leharapja a kezét. :D