Könyvtári kalandjaim

A Szapulencia (a Sapienza tőlem kapott beceneve) központi egyetemi, szép nevű könyvtára: Biblioteca Alessandrina. Nagyon alaposan felkészültem, hogy sikerüljön megszereznem 1 darab 2 kötetes tankönyvet és esetleg bónusznak egy olvasnivaló regényt (ez utóbbiba nem éltem bele magam előre, hogy sikerülni fog, elvégre lehet, hogy holmi szórakozásra nem tartanak könyveket, vagy nem adnak ki). Felkészültnek kell lenni, ugyanis az internetes katalógusból (az ottani gépekről is az érhető el, csak kissé nehezen, mert általában a 4 gépből 2 rossz, a 2 jónál meg 2 billentyű/órás sebességgel keres valaki valamit lázasan) csak az derül ki, hogy egyáltalán megvan-e nekik az adott könyv, az nem, hogy kölcsönözhető-e. Az emiatt reklamáló olasz srácot felvilágosítják, hogy minden olasz állami könyvtárban így van. Szóval itthon kiírtam az összes meglévő példány raktári számát, és így járultam a kölcsönzéssel foglalkozó hölgy színe elé. Igen, kölcsönözhető, de meg kell újítani a könyvtárjegyemet, mert január van, ehhez pedig kell a számla, bizonyítandó, hogy fizettem tandíjat. Jól van, hülye vagyok, mért nem gondoltam erre, persze, hogy nincs nálam.
Más nap számlával felvértezve térek vissza a küzdőtérre. Mivel most délután van (eddig mindig délelőtt voltam ott), két számomra új hölgy fogad a könyvkölcsönzési törvényszéken. Hihetetlenül kedvesek, érdekli őket a nevem helyes kiejtése, hamár magyar vagyok legyek szíves elmagyarázni a Szabó Katalin nevű írónő nevének kiejtését is meg minden. Számla rendben, ámde nincs meg a kartonom. (Előző nap még láttam, mert elővette a délelőttös nő.) Hosszú kutatás Á-nál, A.nál K-nál, nincs, elveszett. Nem baj, ne aggódjak, adjam meg az adataimat, és csinálnak másikat. Mit szeretnék kölcsönözni? Átnyújtom a gondos jegyzeteim, szuper, 20 perc múlva jöhetek vissza érte. Igaz, hogy ha a tankönyv mindkét kötetét kiveszem, akkor a regény már nem fér bele. (Mert itt nem volt semmilyen hatása Szabó Ervinnek, akinek immár rajongója lettem. Milyen szép is egyszerre 8 könyvet kivenni egy hónapra, az itt jellemző 2 darab/15 nap helyett!) Erre a 20 percre beülök a bölcsész olvasóterembe. Visszatérés a kölcsönzőbe, a kedves hölgyek együtt érzőn összecsapják a kezüket: Jaj, szegény, nem elég, hogy a kartonja elveszett, azok a példányok sincsenek meg a raktárban, amit kikért! Erre úgy megsajnálnak, hogy az egyikük maga megy le a raktárba keresni másik példányokat, majd kb. fél óra múlva visszatér egy porzsáknál is porosabban, de győztesen, mert olyan két példányt talált, amik egy polcon vannak, ezért egy tételnek számítanak és így kivehetem a regényt is! Az ő ásatása alatt a másikkal beszélgettem, és nagyon élveztem, mert ő is hihetetlenül kedves és kíváncsi volt, és végre sikerült nem felhúznom magam azon, hogy mennyire nem működik semmi sem normálisan, és így rezignáltam vettem tudomásul, hogy erre a délutánra a könyvtár lesz az egyetlen programom, és így ráérősen beszélgettem. Itt is nehéz közalkalmazottnak lenni, túl kevés könyvtárost foglalkoztatnak, spórolnak a munkaerőn (szemmel láthatóan a takarítónőn aztán végképp), bezzeg régebben..., szóval a közalkalmazott sorsa nehéz, akármilyen GDP-vel rendelkező állam is fizeti alul az embert. Én meg meséltem Magyarországról, nem panaszos hangvétellel, lehetne azt is, de szeretem inkább pozitív megvilágításban feltüntetni.
Na a jutalomkönyv, amit a sors rám osztott két óra várakozás után, nem kölcsönözhető, de az egyik hölgy kivette nekem a saját kontójára, mert mindezek után megérdemeltem szerinte. :)

Ami először akasztott ki a római könyvtárakban és 1-2 múzeumban is, az az a szabály, hogy a táskát kötelező ruhatárba tenni (adott esetben egy kis ékszerszéf méretű szekrénykébe), ellenben a kabátot és a vizes esernyőt tilos, azt hurcolni kell a polcok között. De ma felderítettem egy újabb könyvtárat: Casa della Letteratura, ahova simán bemehet az ember minden cuccával együtt, bár van ruhatár is, és fotelben vagy asztalnál nyugodtan olvashat bármit, amit a polcokon talál. Ezek általában szépirodalmi művek, mindenféle ország szépirodalmának művei. Nagyon szimpatikus hely! Szinte mindenki egyetemista, és jókedvű, ellentétben az egyetemi könyvtárakkal, ahol senki nem ért semmit, sok mindenkin látom, hogy csak a vizsgaidőszak közeledése kényszeríti be eme titokzatos és félelmetes helyekre. Azért félelmetesek, mert nemcsak az adott könyvtár működésének nehézségeivel kell megküzdeniük, hanem magával a fogalommal, hogy könyvtár. Sokan fordulnak hozzám kétségbeesett kérdésekkel, és amikor kiderül, hogy külföldi vagyok, vagyis nem a lehető legbennfentesebb, még akkor is jó hasznomat veszik, és nagyon hálásak, mert én legalább tudom, hogy mi fán terem egy katalógus.
Úgy látom, a szapulenciás hallgatók körében kevés gázabb dolog létezik a könyvkölcsönzésnél. Aki eljutott az egyetemig (ami kizárólag anyagi erőfeszítést jelent, semmi tanulmányit), az megbírja venni az összes könyvet újonnan. És akkor is megveszi, ha csak 1 vizsgára van szüksége és csak 1 fejezetre. A tanárok is mindegyik könyvről úgy beszélnek, mint amit valószínűleg meg fogunk venni (egyes tanárok viszont otthagyják nekünk bejelölve a fénymásolóban az olvasmányokat, és ott csak annyit kell mondanunk, hogy X tanár X kurzusa, és már tudják is, hogy miről van szó, ez nagyon tetszik). De ezt ne vegyétek általánosításnak, lehet, hogy csak véletlenül találkoztam pont én pont a fogyasztói társadalomnak ezekkel a szélsőséges gyermekeivel.