In: In memoriam Barta Gábor. Tanulmányok Barta Gábor emlékére. Szerk.: Lengváry István. Pécs, 1996.
BBN-TÖR-243/7 Követek és kémek a 16-17. századi Oszmán Birodalomban
A 16-17. század meghatározó konfliktusa a keresztény és muszlim világ küzdelme.
Iszlám világ: vezető hatalma az Oszmán Birodalom, amely uralta a Fekete-tenger egész partvidékét, a Földközi-tenger keleti és déli partvidékét és a Balkán-félszigetet. 1501 és 1732 között Perzsiában a síita Szafavida dinasztia uralkodott, tőlük északra az Aral-tóig szunnita üzbégek és kazahok éltek, keleti szomszédaik az afgánok, akik később megdöntötték a Szafavidákat. India nagy részét a szunnita Nagymogul birodalom uralta (1526-ban alakult).
A keresztény és iszlám civilizáció kölcsönösen igyekezett eltitkolni a másik elől minden új technikát, főleg a haditechnikát, ezért mindkettő tiltotta a fegyverek és stratégiai nyersanyagok kivitelét.
Ez persze nem mindig sikerült, mivel egyik fél sem volt egységes, így gyakori volt a kémkedés és a csempészet. A háborúk is segítetették az új technikák terjedését, mivel a zsákmányolt fegyvereket mindkét fél fel akarta használni az ellenség ellen. Sok európai hadmérnök (pl. ágyúöntők) önként szegődtek török vagy perzsa szolgálatba és megtanították a muszlimokat a nyugati technikákra. Ennek ellenére a 19. századra Európa óriási technikai fölényre tett szert, így nem csak az iszlám fenyegezését hárította el, de az Európán kívüli világot is uralma alá hajtotta. Viszont az, hogy ez csak ilyen soká történt meg, az főként a titokban zajló fegyverkereskedelemnek köszönhető.
Kölcsönös kiviteli tilalmak:
Előzmények: Már az ókoiri Rómában is előfordult, hogy korlátozták a kereskedelmet az ellenséges államokkal. A keresztesháborúk idején mindkét fél tiltotta egyes áruk kivitelét. A tiltott árukat latin források merces prohibitae/inlicitae-nek, az arabok memnu'at-nak nevezik. Ide tartoztak: fegyverek, fémek, fa (hajó- vagy erődépítéshez lehet használni), vitorlavászon (vagy bármilyen textil, ami erre alkalmas), lovak és más igásállatok, szolgák, élelmiszerek. A középkorban a pápák kiközösítették azokat, akik megszegték a tilalmakat.
Az oszmánok folytatták ezt a szokást, a tiltott árukat arab szóval memnu esya-nak vagy memnu olan-nak nevezték. Molla Hüszrev (?-1480), isztambuli főmufti (sejhüliszlám) vallásjogi kézikönyvében, a dzsihádról szóló részben azt írja, a békekötés után sem szabad a gyauroknak fegyvert, lovat és vasat eladni, mert azt később úgyis ellenük fogják felhasználni.
A tilalmak az oszmánok által kötött békeszerződésekbe és a török kereskedők úti okmányaiba is bekerültek. 1581-es útipasszus: I. Rudolf követei, Adam von Schlieben és Salamon Schweiger kapták, többek között megtiltotta nekik, hogy "lovat, fegyver, rabszolgát vagy más tiltott holmit" vegyenek. 1586-ban egy angol utazó hasonló útlevelet kapott, neki a vörösréz és vitorlavászon kivitelét is megtiltották. Az 16. században az osztrák császár adót fizetett a Portának, ezért az adót hozó követeknek megtiltották, hogy tiltott árukat vigyenek ki (mühimme defterek). De a szövetséges Erdély követei is így jártak.
1575-ben a Porta értesült, hogy hajósok Egyiptmból Jemenbe visznek rezet és ólmot. A kereskedőket elfogták, hajóikat elkobozták, őket börtünbe vetették. Ezután megtiltották, hogy bárki tiltott árukat (köztük fémeket) vigyen Jemenbe, Indiába vagy Abessziniába. (megj: Abesszinia ekkor keresztény állam volt, Jemen és India rivális muszlim államok voltak)
Angliával elvileg jó viszony alakítottak ki, de így is tiltották, hogy angol kereskedők tiltott árukat vegyenek. Viszont a partmenti városokat, bégeket külön figyelmeztették, hogy ok nélkül ne háborgasság őket.
A tilalmak betartatásával több hatóság foglalkozott. Ilyen vol pl.:
Muhteszib: kb. piacfelügyelő, feladata volt a piacok, áruk és árak ellenőrzése, a céhek felügyelete, műhelyek és üzletek nyitásának enedélyezése, az Ihtiszábije nevű adók beszedése, az Isztambulból induló hajók ellenőrzése. De ő felügyelte pl. a böjtök és a ruházati előírások betartását is. Idézett forrás: 1584-es rendelet, parancsba adja a Muhteszibnek az induló velencei és francia követek hajóinak ellenőrzésését, mert állítólag illegálisan nyersbőrt visznek ki (szintén tiltott áru).
Szokás volt, hogy az Isztambult elhagyó követek hajói Gallipolinál átvizsgálták (1566-os rendelet alapján).
Tiltott áruk listája egy 1605-1606-os rendelet alapján (amit láthatóan egy korábbi törvénykönyvből másoltak ki): gabona (terek), fegyver (yarak), lőpor (penbe), ló (at), gyapotfonál (riste-i penbe), ólom (kursun), méhviasz (balmumi), gyapot (penbe), szattyánbőr (sahtiyan), állati zsiradékok (don yagi), juhbőr (koyun derisi), nyersbőr (gön), egyéb bőrök (mesin), szurok (zift), kén (kükürd), marhabőr (cild-i gav), vörösréz (nuhas), vitorlaváson (kirpas-i sefine)
Ez a legrészletesebb fennmaradt lista, ami a magyarországi háború utolsó évéből származik. A birodalom készletei kimerültek (Perzsiában is hadat viselt és a janicsárok is fellázadtak), ezért nagy szüksége volt a fenti anyagokra.
De a csempészkereskedelmet soha nem sikerült megakadályozni. 1570-1590 közti rendeletek a gabonacsempészet folyamatosságáról tanúskodnak. Még a Dardanelláknál és a Korinthoszi szorosban is voltak csmpész-útvonalak, pedig ezeket könnyű lett volna ellenőrizni Ennek oka, hogy a helyi vezetők (kádik, bégek) is érintettek voltak a csempészetben. A csempészek főleg télen dolgoztak, amikor a török flotta a kikötőkben várakozott (a flotta csak jó időben merészkedett ki a nyílt tengerre, rossz időben erre alkalmatlanok voltak a hajóik).
Az Európaiak hasonlóan játszották ki a tilalmakat. 1323-ra már minden keresztény ország hivatalos embargót hirdetett Egyiptom ellen ellen (utolsóként Velencre), ennek ellenére Krétán és Cipruson keresztül tovább folyta az illegális kereskedelem. Itáliai kereskedők még a kereszteshadjáratok alatt is adtak el hadianyagot Egyiptomnak. 1451-ben Jacques Coeur francia kereskedőt, VII. Károly bizalmasát vádolták azzal, hogy fegyvereket és nemesfémet adott el a mamelukoknak.
Angol fegyver- és hadianyagszállítmányok az Oszmány Birodalomba
a 16. században a Porta legfontosabb kereskedelmi partnere Anglia. Ebben közrejátszott a pápaság és Anglia viszonyának leromlása: 1570-ben V. Piusz pápa excommunicatioval sújtotta I. Erzsébetet. Bernardino de Mendoza, Spanyolország angliai követe szerint az angolok ónt adnak el a töröknek (akik ezt ágyúöntésre használják) pénzért cserébe. 1580-ban de Germingny francia követ azt jelentette királyának, hogy az angolok acélt, bronzot (kidobott szobrokból) és sárgarezet adnak el a Portának ¬– mind az ágyúöntés kellékei.
Anglia tehát valamikor 1580 körül kezdett hadianyagokkal kereskedni Levantében. Ez az angol diplomácia munkájának is köszönhető: 1579-ben volt az első (nem hivatalos) követség, William Harborne vezetésével. Lengyelországban találkozott Báthori Istvánnál követségben lévő két csaussal, majd velük érkezett Isztambulba, ahol kereskedelmi szerződéseket kötöttek. 1580-ban szokatlan módon a szultán tette meg az első lépést, kereskedelmi privilégiumokat ajánlott az angoloknak (amik szinte szóról szóra megegyeztek a franciáknak adott 1569-es kiváltságokkal). 1583-88 között Harborne Szíriában, Algirban, Egyiptomban stb. is létesített nagykövetségeket.
Az 1580-as években a törökök Perzsiával háborúztak, amihez nagy segítséget jelentettek az angol szállítmányok. Elsősorban fémeket és szövetet adtak el.
Az angol szállítmányok a magyarországi háború alatt újra megsűrűsödtek. 1592-ben Matheo Zane velencei követ ír jelentést egy újabb angol ón és vászon-szállítmányról. 1596-ban a törökök kritikus helyzetén egy angol fegyverszállítmány (kardok, ón és faggyú) segített. Ezután egy ideig nincs hír angol szállítmányokról. majd 1601-ben újabb ón, faggyú és ruhaszállítmányokról hallunk.
Az angolok 1600-ra kiszorították a térségből Velencét, 1603-ban Pietro Bondumier, Zante helytartója és kereskedő is erről panaszkodik a dogének írt levelében. Arról is ír, hogy az angolok cserébe selymet, gyapotot, vásznat, indigót és szőnyegeket vásárolnak.
1603-ban az angolok először szállítanak lőport a törököknek. Egy angol fogoly azt írta 1603-1605 tartó francia fogságában, hogy a törökök saját lőpora nagyon rossz minőségű, ezért rászorulnak a zsákmányolt, vagy az Angliából kapott lőporra. Velencei források szerint ezután rendszeressé váltak a lőporszállítmányok Isztambulba: 1606-ban Ottaviano Bon Konstantinápolyi követ szerint évente 500 hordó lőport adnak el a városban.
Persze Európa nem nézte jó szemmel, hogy az angolok a pogányokat segítitk. Ezért ha tehették, az angol hajókat megállították és átkutatták, és ha fegyvert vagy hadianyagot találtak, elkobozták azt. Ez történt pl. 1605-ben, amikor a máltai és a savoyai herceg hajói megállítottak egy angol hajót és az egész rakományt Máltára vitték: a hajó 700 hórdó lőport, 1000 hordó arquebust (korai puska), 500 könnyű, lovasokank való arquebust, 2000 kardot és egy hordó aranyat vitt Isztambulba.
A magyarországi háború után a Porta folytatni akarta a kereskedelmet Angliával, ezért Musztafa Aga csaust küldte Londonba, ahol a Company od Turkey látta vendégül. Itt a fegyver- és lőporexport folytatásáról tárgyalt. (Minderről Zorzi Giustiniani londoni velencei követ jelentéséből tudunk).
Egy másik velencei követ, Simon Contarini 1610-ben újabb két angol hajó érkezéséről ír Konstantinápolyban, amelyek ónt, acélt és puskákat szállítottak. Erre azért volt szükség, mert időközben a törökök a perzsákkal hadakoztak, akik ekkorra tökéletesítették lőfegyvereiket. Tévhit, hogy a perzsák csak a Sherley fivéreknek köszönhetően ismerték meg a tűzfegyvereket: valójában már a Szafavidák elődei, az Ak-koyunluk is ismerték őket: 1471-ben Velence küldött ágyúkat és puskákat Uzun Hasszán királynak, bár ez a szálítmány nem érkezett meg. Viszont 1478-tól vannak forrásaink a perzsa tűzérségről: d'Alessandrini velencei követ ekkor írja le a perzsa hadsereget, amiben már ekkor használtak ágyúkat és puskákat (a Sherley-fivérek csak 27 évvel később jöttek. Bővebben: http://en.wikipedia.org/wiki/Anthony_Shirley, http://en.wikipedia.org/wiki/Robert_Shirley, http://en.wikipedia.org/wiki/Thomas_Shirley).
A perzsa sereget igazán I. Nagy Abbasz Szafavida uralkodó reformálta meg: 1514-ben a csaldiráni vereség után rájött, a törökök ellen korszerű, lőfegyverekkel harcoló seregre van szüksége, és csökkentenie kell a megbízhatatlan, szolgálati birtok fejében katonáskodó kizilbas törzsi csapatok szerepét. A Sherley-fivérek segítségével felállította grúz, örmény és cserkesz zsoldosokból álló új seregét. Az új sereg lovasokból (kul), puskás gyalogosokból (tufangcsi) és tüzérekből (topcsi) állt, minden fegyvernemben kb. 12 000-en szolgáltak.
A Portával való kereskedelem annyira jövedelmező volt, hogy az 1660-as években az angol király II. Károly is fontolgatta, hogy kiveszi a kereskedők kezéből és monopolizálja a törökországi kereskedelmet. Erről a velencei követ, Giovanni Battista Ballarino jelentéséből tudunk, akinek ezt angol kollégája árulta el.
Az oszmánok azonban a fegyverkereskedelem ellenére sem tudták behozni technikai lemaradásukat. Iparuk nem tudott elég fegyver előállítani és az európai mintára gyártott fegyverek minősége elmaradt az eredetiektől (a korrupció is sokat rontott a helyzeten, ld.: http://kelemenagnes.blogspot.com/2009/10/mo-kora-ujkori-tortenete-1-ora.html). Európai megfigyelők szerint a török tüzérek képzetlenek is voltak a modern ágyúk használatához, miközben az európaiak a matematika és ballasztika fejlődése miatt sokkal jobban tudtak célozni. Pl. Nicolo Tartaglia 1537-es Nova scientia c. munkájában bebizonyította, hogy az ágyúval 45 fokos szögben lehet a legtávolabbra lőni. Galilei kísérletei bebizonyították, hogy az ágyugólyók parabola pályán repülnek; ezekről a törökök nem tudtak.
A technikai lemaradás oka még nem tisztázott, de nyelvi, kulturális és vallási okai is voltak, valamint az, hogy az Oszmán Birodalomban a 18. sz. végéig nem terjedt el a könyvnyomtatás (leszámítva a magyar származású Ibrahim Müteferrika rövid életű kísérletét 1729-1742). Ezért a nyugati hadtudományi könyvekből is csak keveset fordítottak le törökre. Ezek közül az egyik egy itáliai ágyúöntési kézikönyv volt (egyesek szerint Pietro Sardi Romano: L'Artigleria). De pl. Montecuccoli Commentarii bellici c. művét csak a 18. század elején fordították le, a fordító valószínűleg Ibrahim Müteferrika volt. Mivel ebből is csak egy példány maradt meg, valószínűleg ez sem gyakorolt túl nagy hatást a török hadtudományra.
A szerző tehát sokakkal ellentétben nem az angol és holland szállítmányok akadozásában, és az emiatt fellépő hadianyaghiányvan látja a törökök vereségének okát, hanem az oszmán ipra és gazdaság fejletlenségében. A vereség fő oka tehát az, hogy a nyugati technika már ekkor is messze fölülmúlta az oszmánokét.
2010. április 21., szerda
2010. április 10., szombat
Kerekes Dóra: Egy francia követ feljegyzései a nagyharsányi csatáról
(SIC ITUR AD ASTRA, 2002/1-2.)
A forrásokról
Konstantinápolyban székelő francia nagykövet volt a visszafoglaló háborúk idején. Viszonylag kevés forrásunk van róla, követségéről eddig csak három történeti munka született: az első egy kortárs beszámoló (1687-ben jelent meg), ami leginkább az oszmán udvari protokollal foglalkozik. A második egy rövid cikk, ami Girardin franciaországi útját dogozza fel a touloni kikötőig. A harmadikat Bóka Éva írta és a követnek a magyarországi háborúban betöltött szerepét vizsgálja. Girardin neve felbukkan régebbi írásokban is, de tevékenységét egy sem dolgozza fel részletesen. Ez a tehát az első tanulmány, amelyik külön foglalkozik Girardin követségével.
Pierre de Girardin Pályafutása
Apja firenzei származású volt (a Gherardinik rokona), később az Indiai társaság igazgatójává nevezték ki, a király titkos tanácsosa és pénzügyi tanácsadója volt. Anyja, Anne de Viller egy francia bankárcsaládból származott, akik szintén jó viszonyban voltak a királyi családdal. Fiatal korában hosszan utazott a Köze-keleten, megtanulta az oszmánli nyelvet és az arab írást, megismerte az Oszmán Birodalom állami és katonai szervezetét, kapcsolatokat alakított ki magas rangú tisztviselőkkel. A követi munkát nagy részben feleségének köszönhette, aki Párizs bírósági helytartójának lánya volt. Feljegyzéseiben beszámol a török állam és hadsereg működéséről (pl. az adókról, a fő tisztségekről stb.), leírásai rendkívül pontosak a korszak viszonyaihoz képest.
Török-francia kapcsolatok
A franciák többi európai országnál sokkal erősebben képviselték magukat a törökországi diplomáciában. A 16. században Franciaországot a Habsburgok harapófogóba fogták (a Német-Római Császárság és Spanyolország is az övék lett), ezért I. Ferenc az oszmánokkal szövetkezett ellenük. I. Ferenc francia király 1525-ben a paviai csatában fogságba esett, ezért anyja (Savoyai Lujza) küldött először követeket Konstantinápolyba. Ezeket a követeket viszont Habsburg Ferdinánd emberei már út közben megölték. A második, Frangepán János vezette francia misszió viszont már sikerrel járt, 1528-ban a szultán levélben arról írt Ferencnek, hogy privilégiumokat biztosít a francia kereskedőknek. 1535-36-ban már állandó követséget hoztak létre, ami újabb kereskedelmi jogokat szerzett (de ezt a király nem ratifikálta). A legsikeresebb francia követ egy Antonio Rincón nevű spanyol volt, 1522 és 1541 között több misszióban is részt vett, mígnem 41-ben Habsurg katonák Milánóban megölték. Az 1540-es évektől már katonailag is együttműködtek: 1543-44 telén az oszmán flotta Toulonban telelt, 1551-52 között pedig a két flotta együtt támadta Korzikát és Nápolyt.
A francia-török együttműködést az itáliaival ellentétben nem gazdasági, hanem stratégiai okok vezérelték, célja a Habsburgok gyengítése volt. Emiatt nem volt túl szoros a szövetég, a kétoldali kapcsolatok a 16. század végére válságba kerültek. Franciaország ekkor Erdéllyel és Velencével (akik ekkor a törökök ellenségei voltak, ennek ellenére a franciák támogatták pl. Kréta védelmét a török ellen) szövetkezett. A 17. században Mazarin is a kereszténység ősellenségének (hostis naturalis) tartotta a törököket, ő pénzelte Kréta védelmét, végrendeletében a pápára is hagyott pénzt azzal a feltétellel, hogy azt a török elleni harcra költi. XIV. Lajos 1663-64-ben (1663-64. évi török háború, Téli hadjárat (1664)) 60 000 katonát küldött Magyarországra a török ellen. 1665-ben viszont a franciák Denis de la Haye-Vantelet segítségével megpróbálták újjáéleszteni a török-francia kapcsolatokat, köztük a kereskedelmi szerződéseket. Annak ellenére, hogy közben a franciák Algériát is megtámadták, 1668-ra jó kapcsolatot sikerült kialakítani: Lajos egy kelet-európai (török-lengyel-svéd) szövetséget próbált létrehozni a Habsburgok ellen, sikertelenül.
A francia-török kapcsolatok különösen Kréta eleste (1669) után lendültek fel újra: ekkor a szultán maga küldött követeket Párizsba (az utat Denis de la Haye-Vantelet is támogatta); ismerve a török szokásokat, ez rendkívüli megtiszteltetésnek számított.
A ’70-es években Lajos tovább próbálkozott a keleti szövetség kialakításával: közvetített a lengyel-török háborúban a két fél között, Erdélyben is a Habsburgok ellen hangolta a helyieket. 1676-ban elérkezettnek érezte az időt egy Habsburg-ellenes támadás megindítására mindkét irányból, de erre a lengyelek és a törökök ellentéte miatt nem került sor. Ezután a franciák Oroszországot próbálta megnyerni, de 1686-ban ők is beléptek a Szent Ligába, ezzel Lajos szövetségesek nélkül maradt.
A franciaellenes Augsburgi Liga létrejötte után Lajosnak ismét szüksége lett keleti szövetségesekre, ezért 1688 után újra megkezdődtek a tárgyalások, amikben Girardinak is nagy szerepe volt.
A konstantinápolyi francia követség
A törökök 1797-ig nem hoztak létre állandó követségeket Európában, ráadásul otthon sem ismerték a diplomáciai immunitás fogalmát. Ezért igen veszélyes volt egy francia diplomata munkája: a Toulonból induló hajóút 1-5 hónapig is tarthatott (Isztambul volt a legtávolabbi hely, ahol a francia király követséget tartott fenn), szárazföldön viszont bármikor megölhették (ld. fenn), ezért mindig ezt az utat választották. A követség Pera városrészben (az Aranyszarv-öböl bal partján), egy francia tulajdonú palotában volt.
A követek igen magas rangúak voltak, többségük taláros nemes volt. Rajtuk kívül sokan irodalmárok és orientalisták voltak, akik ismerték a helyi viszonyokat. Girardit felesége és testvére, egy intendáns, két titkár, két fegyvernök, szobalányok, szakácsok, lakájok, egy kertész, lovászok és 15 nemesember kísérte. A követség sokba került a királynak, mivel a kíséretet el kellett látni, és még az őket őrző janicsároknak is fizetni kellett. Ráadásul nem volt hitel, ezért minden útra több évre elegendő összeget kellett nekik adni. Ezért a követek csak a fontosabb audienciákra mentek el személyesen, a többire a tolmácsaikat küldték el.
A tolmácsok
A törökök először Konstantinápolyban élő latin keresztényeket (itáliai származású)
alkalmaztak tolmácsként: a mesterség generációnkét öröklődött pl. a Navoni, Grillo és Fornetti családokban. A tolmácsok, törökül dragománok vagy termüdzsánok, a szultán alattvalói voltak, tőle kaptak a fizetést stb. ezért az európaiak megbízhatatlannak tartották őket. Ezért a nyugati államok is elkezdtek saját tolmácsokat képezni, először Velence (giovanni della lingua nevű intézmény), majd Franciaország (enfants de le langues; ezekről bővebben itt lehet olvasni: http://kelemenagnes.blogspot.com/2010/03/agoston-gabor-az-oszman-es-az-europai.html). A tolmácsokat görög és latin nyelvre, az ország kultúrájára, törvényeire és földrajzára is magtanították.
Pierre de Girardin Konstantinápolyban
Elődje az 1685-ben meghalt Gabriel de Lavergne, Guilleragues grófja volt. A gróf
halála után Girardin megérkezéséig felesége vitte tovább az ügyeket.
Amikor Girardin megérkezett Isztambulba 1686 január 6-án, a szultán és a nagyvezír éppen Edirnében voltak, így csak a kajmakámmal tudott beszélni, ennek ellenére megpróbált minél több információt összegyűjteni. A szultánhoz elküldte tolmácsait, hogy üdvözöljék. Neki köszönhetően a francia király is értesült a török elit belharcairól: érkezésekor Kara Ibrahim nagyvezír kegyvesztetté vált, ezért már az új nagyvezír, Szári Szulejmán fogadta a tolmácsokat. A szultánnak (IV. Mehmednek) megbízólevelét is oda kellet adnia, hogy az országban maradhasson. A szultánnal először március 24-én tárgyalt, ekkor a szent helyek kérdése és a birodalom európai helyzete volt a téma. Eredményeiről a királynak egyből beszámolt egy levélben, amelyben azt írja, Lipót osztrák császárnak nincs esélye Magyarországon és Belgrádon túl más török területet elfoglalni.
Bécs és Buda ostroma és a török kiűzése
(Megj.: Ezt csak röviden írom le, mert nem tartozik szorosan a tárgyhoz, akit bővebben érdekel, annak:
http://www.freeweb.hu/dark/liga.html http://hu.wikipedia.org/wiki/A_t%C3%B6r%C3%B6k_ki%C5%B1z%C3%A9se_Magyarorsz%C3%A1gr%C3%B3l )
1683-ban Sobieski János lengyel király közbelépésével Bécs felszabadult a török ostrom alól. Ennek ellenére Lipót császár békére törekedett a törökökkel, mivel Franciaországot sokkal veszélyesebbnek tartotta. A bécsi pápai nuncius kérésére viszont mégis üldözőbe vette a törököket, akiket Párkánynál ismét megvertek bevették Esztergomot, és már Budát fenyegették. A török sereg vezetőjét, Kara Musztafát büntetésül megfojtották. A szultán Buda felmentésére Szári Szulejmán nagyvezírt küldte, de nem járt sikerrel. Girardin, aki ekkor is Konstantinápolyban volt, tudta, hogy a török már nem lesz képes az elvesztett területeket visszahódítani, ahogy az XIV. Lajosnak írt leveléből kiderül.
1687-re a keresztények már a délebbi várakat (Szigetvár, Eszék, Várad) fenyegették. A nagyvezír seregei eredetileg Eszéket akarták védelmezni, majd mikor rájöttek, hogy a I. Lipót serege elmaradt a többitől, a támadás mellett döntöttek, Budát akarták visszafoglalni. A török sereg Belgrádnál gyülekezett, Girardin nagyon pontos leírást ad méreteiről (40 000 gyalogos, 30 000 lovas és 8000 tatár, később Thököly 1500 emberrel csatlakozott) s vonulásáról, de azt is leírja, hogy nagyon rosszul voltak felszerelve és kevés volt az élelmük is. Valószínűleg a Szulejmán mellett tartózkodó tolmácsaitól kapta az információkat. Egyik tolmács, Fontaine a csata alatt is Szulejmán táborában volt a portai főtolmáccsal együtt.
A nagyharsányi csata
A második mohácsi csatának is nevezett ütközetre 1687 augusztus 12-én került sor. A
Lotharingiai Károly vezette keresztények először visszavonulást színleltek, ezzel előcsalogatva a törököket a sáncaik mögül. A törökök ekkor azt gondolták, hogy elfoghatják a hátramaradó II. Miksa Emánuel bajor fejedelmet, és őt túszul ejtve békét zsarolnak ki. Vonulás közben a törökök egy szűk, bozótos völgybe értek, ahol az ellenség rajtuk ütött, nagy részük a völgybe szorulva elesett vagy fogságba került, másik részüket az ellenség a Dráva vagy a Krassó mocsaraiba szorította. A nagyvezír 23 000 lovassal, 3000 gyalogossal, Thököly 3000 katonával Eszékig menekült. A vezérek folytatták volna a hadjáratot, de a közeledő Kászim-nap és a rossz ellátás miatt a katonák fellázadtak és Konstantinápoly felé indultak. A csatáról főként a Lipótnak írt jelentésekből tudunk, mivel a török szultán nem nagyon büszkélkedett vele: korábban győzelmeiről még Perzsiába és Indiába is üzent, erről a vereségről viszont csak az orosz cárnak számolt be. XIV. Lajost sem értesítették, ennek ellenére kémeitől nemsokára tudomást szerzett a csatáról. Egy levelében Girardit is mielőbbi információgyűjtésre utasította.
A vereség után Szulejmánt a katonák leváltották, helyére Köprülü-dámádit (Köprülü veje) nevezték ki. Girardi levelében aggodalmát fejezte ki, mivel szerinte a fellázadt sereg hamarosan a szultán fejét fogja követelni, ráadásul Konstantinápolyban nem voltak csapatok és a rossz gazdasági helyzet miatt egyébként is népszerűtlenné vált az uralkodó. Girardi feljegyzései a fő forrást jelentik az 1867-es felkelésekről: a konstantinápolyi lakosok a lázadás hírére utcai megmozdulásokat rendeztek és a háború beszüntetését követelték. IV. Mehmed Velencével megpróbált békét kötni, sikertelenül Velence folyatta a háborút és még Moreát is elfoglalta. Girardi ekkor arra számított, hogy Magyarország eleste után Erdély, Moldova, Havasalföld és az egész Balkán is elveszik, és az ellenség szabadon vonulhat egészen a fővárosig. Egy nappal később írt levelében viszont már azt írja, Lotharingiai Károly már nem fog télen hadjáratot vezetni. A szultán október 10-én összehívta a dívánt, hogy megreformálja a birodalmat, miközben a lázadók már Edirne vonalában jártak. A díván végül IV. Mehmed lemondatása mellett döntött, helyére II. Szelimet nevezték ki. Ennek ellenére a katonák folytatták a lázadást, a flotta is melléjük állt, majd elfoglalták a fővárost; zsoldjuk kifizetését követelték, amit a kincstár csak részben tudott megadni. A zavargások annyira elharapództak, hogy rövid időre a kereskedelem is leállt a városban. December 15-ei levelében Girardin már a zavargás lecsillapodásáról és a kereskedelem feléledéséről számolt be. December 21-ére az utolsó katona is elhagyta a fővárost, de a birodalom többi részében folytatódtak a lázadások.
A nagyharsányi csatavesztés eldöntötte a háború kimenetelét, így látszólag Girardin erőfeszítései hiábavalóak voltak. A hadjárat második szakaszában (1689-1699) viszont utóda, Pierre Antoine de Castagnéres de Chateaunef szoros kapcsolatokat tudott kiépíteni a törökökkel, és a nekik nyújtott francia segítség igencsak megnehezítette a Habsburgok dolgát. Ezen kívül Girardin feljegyzései a történészek nagyon fontos forrásanyagot jelentenek.
Zubor Zalán
A forrásokról
Konstantinápolyban székelő francia nagykövet volt a visszafoglaló háborúk idején. Viszonylag kevés forrásunk van róla, követségéről eddig csak három történeti munka született: az első egy kortárs beszámoló (1687-ben jelent meg), ami leginkább az oszmán udvari protokollal foglalkozik. A második egy rövid cikk, ami Girardin franciaországi útját dogozza fel a touloni kikötőig. A harmadikat Bóka Éva írta és a követnek a magyarországi háborúban betöltött szerepét vizsgálja. Girardin neve felbukkan régebbi írásokban is, de tevékenységét egy sem dolgozza fel részletesen. Ez a tehát az első tanulmány, amelyik külön foglalkozik Girardin követségével.
Pierre de Girardin Pályafutása
Apja firenzei származású volt (a Gherardinik rokona), később az Indiai társaság igazgatójává nevezték ki, a király titkos tanácsosa és pénzügyi tanácsadója volt. Anyja, Anne de Viller egy francia bankárcsaládból származott, akik szintén jó viszonyban voltak a királyi családdal. Fiatal korában hosszan utazott a Köze-keleten, megtanulta az oszmánli nyelvet és az arab írást, megismerte az Oszmán Birodalom állami és katonai szervezetét, kapcsolatokat alakított ki magas rangú tisztviselőkkel. A követi munkát nagy részben feleségének köszönhette, aki Párizs bírósági helytartójának lánya volt. Feljegyzéseiben beszámol a török állam és hadsereg működéséről (pl. az adókról, a fő tisztségekről stb.), leírásai rendkívül pontosak a korszak viszonyaihoz képest.
Török-francia kapcsolatok
A franciák többi európai országnál sokkal erősebben képviselték magukat a törökországi diplomáciában. A 16. században Franciaországot a Habsburgok harapófogóba fogták (a Német-Római Császárság és Spanyolország is az övék lett), ezért I. Ferenc az oszmánokkal szövetkezett ellenük. I. Ferenc francia király 1525-ben a paviai csatában fogságba esett, ezért anyja (Savoyai Lujza) küldött először követeket Konstantinápolyba. Ezeket a követeket viszont Habsburg Ferdinánd emberei már út közben megölték. A második, Frangepán János vezette francia misszió viszont már sikerrel járt, 1528-ban a szultán levélben arról írt Ferencnek, hogy privilégiumokat biztosít a francia kereskedőknek. 1535-36-ban már állandó követséget hoztak létre, ami újabb kereskedelmi jogokat szerzett (de ezt a király nem ratifikálta). A legsikeresebb francia követ egy Antonio Rincón nevű spanyol volt, 1522 és 1541 között több misszióban is részt vett, mígnem 41-ben Habsurg katonák Milánóban megölték. Az 1540-es évektől már katonailag is együttműködtek: 1543-44 telén az oszmán flotta Toulonban telelt, 1551-52 között pedig a két flotta együtt támadta Korzikát és Nápolyt.
A francia-török együttműködést az itáliaival ellentétben nem gazdasági, hanem stratégiai okok vezérelték, célja a Habsburgok gyengítése volt. Emiatt nem volt túl szoros a szövetég, a kétoldali kapcsolatok a 16. század végére válságba kerültek. Franciaország ekkor Erdéllyel és Velencével (akik ekkor a törökök ellenségei voltak, ennek ellenére a franciák támogatták pl. Kréta védelmét a török ellen) szövetkezett. A 17. században Mazarin is a kereszténység ősellenségének (hostis naturalis) tartotta a törököket, ő pénzelte Kréta védelmét, végrendeletében a pápára is hagyott pénzt azzal a feltétellel, hogy azt a török elleni harcra költi. XIV. Lajos 1663-64-ben (1663-64. évi török háború, Téli hadjárat (1664)) 60 000 katonát küldött Magyarországra a török ellen. 1665-ben viszont a franciák Denis de la Haye-Vantelet segítségével megpróbálták újjáéleszteni a török-francia kapcsolatokat, köztük a kereskedelmi szerződéseket. Annak ellenére, hogy közben a franciák Algériát is megtámadták, 1668-ra jó kapcsolatot sikerült kialakítani: Lajos egy kelet-európai (török-lengyel-svéd) szövetséget próbált létrehozni a Habsburgok ellen, sikertelenül.
A francia-török kapcsolatok különösen Kréta eleste (1669) után lendültek fel újra: ekkor a szultán maga küldött követeket Párizsba (az utat Denis de la Haye-Vantelet is támogatta); ismerve a török szokásokat, ez rendkívüli megtiszteltetésnek számított.
A ’70-es években Lajos tovább próbálkozott a keleti szövetség kialakításával: közvetített a lengyel-török háborúban a két fél között, Erdélyben is a Habsburgok ellen hangolta a helyieket. 1676-ban elérkezettnek érezte az időt egy Habsburg-ellenes támadás megindítására mindkét irányból, de erre a lengyelek és a törökök ellentéte miatt nem került sor. Ezután a franciák Oroszországot próbálta megnyerni, de 1686-ban ők is beléptek a Szent Ligába, ezzel Lajos szövetségesek nélkül maradt.
A franciaellenes Augsburgi Liga létrejötte után Lajosnak ismét szüksége lett keleti szövetségesekre, ezért 1688 után újra megkezdődtek a tárgyalások, amikben Girardinak is nagy szerepe volt.
A konstantinápolyi francia követség
A törökök 1797-ig nem hoztak létre állandó követségeket Európában, ráadásul otthon sem ismerték a diplomáciai immunitás fogalmát. Ezért igen veszélyes volt egy francia diplomata munkája: a Toulonból induló hajóút 1-5 hónapig is tarthatott (Isztambul volt a legtávolabbi hely, ahol a francia király követséget tartott fenn), szárazföldön viszont bármikor megölhették (ld. fenn), ezért mindig ezt az utat választották. A követség Pera városrészben (az Aranyszarv-öböl bal partján), egy francia tulajdonú palotában volt.
A követek igen magas rangúak voltak, többségük taláros nemes volt. Rajtuk kívül sokan irodalmárok és orientalisták voltak, akik ismerték a helyi viszonyokat. Girardit felesége és testvére, egy intendáns, két titkár, két fegyvernök, szobalányok, szakácsok, lakájok, egy kertész, lovászok és 15 nemesember kísérte. A követség sokba került a királynak, mivel a kíséretet el kellett látni, és még az őket őrző janicsároknak is fizetni kellett. Ráadásul nem volt hitel, ezért minden útra több évre elegendő összeget kellett nekik adni. Ezért a követek csak a fontosabb audienciákra mentek el személyesen, a többire a tolmácsaikat küldték el.
A tolmácsok
A törökök először Konstantinápolyban élő latin keresztényeket (itáliai származású)
alkalmaztak tolmácsként: a mesterség generációnkét öröklődött pl. a Navoni, Grillo és Fornetti családokban. A tolmácsok, törökül dragománok vagy termüdzsánok, a szultán alattvalói voltak, tőle kaptak a fizetést stb. ezért az európaiak megbízhatatlannak tartották őket. Ezért a nyugati államok is elkezdtek saját tolmácsokat képezni, először Velence (giovanni della lingua nevű intézmény), majd Franciaország (enfants de le langues; ezekről bővebben itt lehet olvasni: http://kelemenagnes.blogspot.com/2010/03/agoston-gabor-az-oszman-es-az-europai.html). A tolmácsokat görög és latin nyelvre, az ország kultúrájára, törvényeire és földrajzára is magtanították.
Pierre de Girardin Konstantinápolyban
Elődje az 1685-ben meghalt Gabriel de Lavergne, Guilleragues grófja volt. A gróf
halála után Girardin megérkezéséig felesége vitte tovább az ügyeket.
Amikor Girardin megérkezett Isztambulba 1686 január 6-án, a szultán és a nagyvezír éppen Edirnében voltak, így csak a kajmakámmal tudott beszélni, ennek ellenére megpróbált minél több információt összegyűjteni. A szultánhoz elküldte tolmácsait, hogy üdvözöljék. Neki köszönhetően a francia király is értesült a török elit belharcairól: érkezésekor Kara Ibrahim nagyvezír kegyvesztetté vált, ezért már az új nagyvezír, Szári Szulejmán fogadta a tolmácsokat. A szultánnak (IV. Mehmednek) megbízólevelét is oda kellet adnia, hogy az országban maradhasson. A szultánnal először március 24-én tárgyalt, ekkor a szent helyek kérdése és a birodalom európai helyzete volt a téma. Eredményeiről a királynak egyből beszámolt egy levélben, amelyben azt írja, Lipót osztrák császárnak nincs esélye Magyarországon és Belgrádon túl más török területet elfoglalni.
Bécs és Buda ostroma és a török kiűzése
(Megj.: Ezt csak röviden írom le, mert nem tartozik szorosan a tárgyhoz, akit bővebben érdekel, annak:
http://www.freeweb.hu/dark/liga.html http://hu.wikipedia.org/wiki/A_t%C3%B6r%C3%B6k_ki%C5%B1z%C3%A9se_Magyarorsz%C3%A1gr%C3%B3l )
1683-ban Sobieski János lengyel király közbelépésével Bécs felszabadult a török ostrom alól. Ennek ellenére Lipót császár békére törekedett a törökökkel, mivel Franciaországot sokkal veszélyesebbnek tartotta. A bécsi pápai nuncius kérésére viszont mégis üldözőbe vette a törököket, akiket Párkánynál ismét megvertek bevették Esztergomot, és már Budát fenyegették. A török sereg vezetőjét, Kara Musztafát büntetésül megfojtották. A szultán Buda felmentésére Szári Szulejmán nagyvezírt küldte, de nem járt sikerrel. Girardin, aki ekkor is Konstantinápolyban volt, tudta, hogy a török már nem lesz képes az elvesztett területeket visszahódítani, ahogy az XIV. Lajosnak írt leveléből kiderül.
1687-re a keresztények már a délebbi várakat (Szigetvár, Eszék, Várad) fenyegették. A nagyvezír seregei eredetileg Eszéket akarták védelmezni, majd mikor rájöttek, hogy a I. Lipót serege elmaradt a többitől, a támadás mellett döntöttek, Budát akarták visszafoglalni. A török sereg Belgrádnál gyülekezett, Girardin nagyon pontos leírást ad méreteiről (40 000 gyalogos, 30 000 lovas és 8000 tatár, később Thököly 1500 emberrel csatlakozott) s vonulásáról, de azt is leírja, hogy nagyon rosszul voltak felszerelve és kevés volt az élelmük is. Valószínűleg a Szulejmán mellett tartózkodó tolmácsaitól kapta az információkat. Egyik tolmács, Fontaine a csata alatt is Szulejmán táborában volt a portai főtolmáccsal együtt.
A nagyharsányi csata
A második mohácsi csatának is nevezett ütközetre 1687 augusztus 12-én került sor. A
Lotharingiai Károly vezette keresztények először visszavonulást színleltek, ezzel előcsalogatva a törököket a sáncaik mögül. A törökök ekkor azt gondolták, hogy elfoghatják a hátramaradó II. Miksa Emánuel bajor fejedelmet, és őt túszul ejtve békét zsarolnak ki. Vonulás közben a törökök egy szűk, bozótos völgybe értek, ahol az ellenség rajtuk ütött, nagy részük a völgybe szorulva elesett vagy fogságba került, másik részüket az ellenség a Dráva vagy a Krassó mocsaraiba szorította. A nagyvezír 23 000 lovassal, 3000 gyalogossal, Thököly 3000 katonával Eszékig menekült. A vezérek folytatták volna a hadjáratot, de a közeledő Kászim-nap és a rossz ellátás miatt a katonák fellázadtak és Konstantinápoly felé indultak. A csatáról főként a Lipótnak írt jelentésekből tudunk, mivel a török szultán nem nagyon büszkélkedett vele: korábban győzelmeiről még Perzsiába és Indiába is üzent, erről a vereségről viszont csak az orosz cárnak számolt be. XIV. Lajost sem értesítették, ennek ellenére kémeitől nemsokára tudomást szerzett a csatáról. Egy levelében Girardit is mielőbbi információgyűjtésre utasította.
A vereség után Szulejmánt a katonák leváltották, helyére Köprülü-dámádit (Köprülü veje) nevezték ki. Girardi levelében aggodalmát fejezte ki, mivel szerinte a fellázadt sereg hamarosan a szultán fejét fogja követelni, ráadásul Konstantinápolyban nem voltak csapatok és a rossz gazdasági helyzet miatt egyébként is népszerűtlenné vált az uralkodó. Girardi feljegyzései a fő forrást jelentik az 1867-es felkelésekről: a konstantinápolyi lakosok a lázadás hírére utcai megmozdulásokat rendeztek és a háború beszüntetését követelték. IV. Mehmed Velencével megpróbált békét kötni, sikertelenül Velence folyatta a háborút és még Moreát is elfoglalta. Girardi ekkor arra számított, hogy Magyarország eleste után Erdély, Moldova, Havasalföld és az egész Balkán is elveszik, és az ellenség szabadon vonulhat egészen a fővárosig. Egy nappal később írt levelében viszont már azt írja, Lotharingiai Károly már nem fog télen hadjáratot vezetni. A szultán október 10-én összehívta a dívánt, hogy megreformálja a birodalmat, miközben a lázadók már Edirne vonalában jártak. A díván végül IV. Mehmed lemondatása mellett döntött, helyére II. Szelimet nevezték ki. Ennek ellenére a katonák folytatták a lázadást, a flotta is melléjük állt, majd elfoglalták a fővárost; zsoldjuk kifizetését követelték, amit a kincstár csak részben tudott megadni. A zavargások annyira elharapództak, hogy rövid időre a kereskedelem is leállt a városban. December 15-ei levelében Girardin már a zavargás lecsillapodásáról és a kereskedelem feléledéséről számolt be. December 21-ére az utolsó katona is elhagyta a fővárost, de a birodalom többi részében folytatódtak a lázadások.
A nagyharsányi csatavesztés eldöntötte a háború kimenetelét, így látszólag Girardin erőfeszítései hiábavalóak voltak. A hadjárat második szakaszában (1689-1699) viszont utóda, Pierre Antoine de Castagnéres de Chateaunef szoros kapcsolatokat tudott kiépíteni a törökökkel, és a nekik nyújtott francia segítség igencsak megnehezítette a Habsburgok dolgát. Ezen kívül Girardin feljegyzései a történészek nagyon fontos forrásanyagot jelentenek.
Zubor Zalán
2010. április 6., kedd
Anglia a kora-újkorban – Intézmények
Parlament: A legfőbb angol törvényhozó szerv, de korlátozott bírói hatalma is van, ld. lejjebb. A régi királyi nagytanácsból alakult ki, alapjául II. Edward „mintaparlamentje” (1295) szolgált, amiben először képviseltette magát a szabad birtokos parasztság és városi polgárság. Két házból állt: 1. felsőház (Lordok Háza), a főnemesek és főpapok. 2. alsóház (House of Commons) a köznemesség (gentryk, lovagok) és városok küldöttei. A felállás a tudor-kor elején alakult ki, VII. Henrik uralma alatt. A parlament bármely tagja (az alsóházi képviselők is) benyújthattak törvényjavaslatokat (Bill), amit mindkét háznak külön-külön meg kellett szavaznia. Ezután a törvény az uralkodó elé került, aki szintén megvétózhatta (az uralkodó vétójoga egyébként ma is érvényben van, de 1707 óta senki nem élt vele!) . Az alsóházba választások útján lehetett bekerülni, a lordok házába alanyi jogon kerülhetett be az, aki a nobility tagja volt. Eredetileg nagyszámú egyházi ember is helyet kapott a lordok házában (Lord Spirituals), de a szerzetesrendek feloszlatása (1539) után már csak az érsekek és a püspökök vehettek részt az országgyűlésen.
House of Commons: A parlament alsóháza. Tagjai a köznemesség, a szabad parasztok (yeomen) és a városi polgárság tagjai közül kerültek ki. 1341-ben, III. Edward uralma alatt ült össze először külön a nobiles-től és a papságtól. Bár az alsóház a király és a lordok alárendeltje volt, tagjai egyre hatékonyabban képviselhették a közrendűek érdekeit. Ugyanúgy adhattak törvényjavaslatot és szavazhattak a törvényekről és adókról mint a Lordok Háza. De sokkal kisebb volta a hatalmuk, mivel a Lordok és a király bármikor megvétózhatták a javaslataikat és abba se volt beleszólásuk, kit választ a király miniszternek.
House of Lords: Más néven House of Peers. 1341-ben vált el az Alsóháztól, tagjai a főurak (nobilitas) és a főpapok (Lords Spiritual) lehettek. A főurak egy szúk, kb. 60-100 családból álló elit réteg volt, akik születési jogon lehettek a Lordok Házának tagjai. Bár végig ez volt a domináns a két ház közül, a 16. századtól folyamatosan csökkent a befolyása a király, majd később az Alsóház javára (főleg a rózsák háborúja miatt, ahol nagyon sok nemes esett el). A polgárháború után Cromwell gyakorlatilag minden hatalmától megfosztotta, mivel az ő támogatói inkább az alsóházban ültek. 1649-ben pedig már törvényt hoztak a feloszlatására, és 1680-ig (a monarchia visszaállításáig) nem is ülésezett újra.
Peers: A nobilitas másik neve (a peer kb. a Lord szinonimája), a Lordok Házának tagjai. A főpapok (Spiritual Peers) is ide tartoztak. Fajtái:
- Örökletes lordok (hereditary peers)
A középkorban kialakult szokásjog szerint az angol uralkodóknak joga volt bárkit meghívni a parlament ülésére, akár egyszeri alkalommal. Később, ha valakit meghívtak, az automatikusan feljogosította arra, hogy onnantól minden alkalommal részt vegyen.Főrendi rang adományazásakor az erről szóló királyi rendelet (úgynevezett Letters Patent vagy Writs of Summon) meghatározta a rangot, címet és az örökölhetőség szabályát. Az esetek elsöprő többségében kizárólag egyenes, férfiági, születési idő szerinti öröklés volt lehetséges.
- Élethossziglani lordok (life peers)
Ritka esetekben a király valamilyen szolgálatért rendkívüli nemesi címet adományozhatott. A life peer-eket ugyanazok a jogok illették meg mint az örökleteseket, de címüket nem örökíthették át.
- Címzetes lordok (courtesy peers)
A magasabb rangú örökletes főrendek általában több rangot is viselnek, mivel a jogszokás az volt (és elvben ma is az), hogy ha például egy grófot herceggé emelnek, az új hercegi cím kreálásával az addigi grófi rang nem szűnik meg. Ennek egyszerű oka van: mivel a címek eredetileg földbirtokhoz kötődtek, újabb földterület adományozása értelemszerűen nem jelentette a régi elvételét.
Így például Sir Richard Grosvenor, a hetedik Baronet Grosvenor 1761-ben főrend, Baron Grosvenor lett, majd 1784-ben a Viscount Belgrave és Earl Grosvenor címeket kapta III. György királytól. Így halálakor az első Baron Grosvenor, az első Viscount Belgrave és az első Earl Grosvenor címeket mind viselte. Fiát, a második Earl Grosvenort (és második Viscount Belgrave-et stb.) 1831-ben IV. Vilmos király az első Marquis of Westminster-ré emelte. Az ő unokájának, a harmadik Marquess of Westminsternek (aki egyben az ötödik Earl Grosvenor stb. volt) 1874-ben Viktória királynő a Duke of Westminster rangot adományozta. Ennek megfelelően a jelenlegi hatodik Duke of Westminster egyben a nyolcadik Marquis of Westminster, a tizedik Earl Grosvenor stb. E rangok mindegyike önállóan létezik. A több, különböző címmel rendelkező főrendek gyakorlatilag mindig legmagasabb címüket használják a mindennapi életben
A brit jogszokás a hercegek, márkik és grófok legidősebb fiait apjuk második legmagasabb címével illeti, így e három magasabb főrendi rang örökösei maguk is főrendi címeket viselnek (már ha apjuknak van ilyen): ők a címzetes lordok. (forrás: Wikipédia)
- Egyházi lordok (spiritual peers vagy lords spiritual)
Gyakorlatilag ők is élethossziglani lordok, csak az egyházi pozíciójuk különbözteti meg őket. Az anglikán egyház egyes főpapjai tisztségük elnyerésekor automatikusan teljes jogú tagjai lesznek a Lordok Házának. Anglia és Wales egyes legmagasabb rangú főbíróinak kinevezésükkel egyidőben élethossziglani lordságot adományoznak
Knight: lovag, eredetileg egy főúr katonáskodó hűbéresei, majd a nemesség alsó és középső rétege. Lovaggá a király(nő) nevezte ki azokat, akik megfelelő vagyonnal rendelkeztek.
King-in-Parliament: Az ideálisnak tartott kormányzási forma Angliában és a későbbi Nagy-Britanniában, tulajdonképpen alkotmányos monarchia. Lényege, hogy az uralkodó törvényhozó és végrehajtó hatalommal rendelkezik, de az alsó- és felsőház szigorú ellenőrzése alatt áll. Az uralkodó legfontosabb joga a vétójoga. A korszakban inkább csak ígérték az uralkodók, csak a dicsőséges forradalom után valósult meg.
Speaker: Kb. a mai házelnöknek megfelelő tisztség. Először 1337-ben működött és az alsóházban zajló vitákat moderálta (Speaker of the House of Commons). A parlament képviselői választják, feladata az ülések felügyelete, vezetése, cserébe nem szavazhat.
Black Rod: Eredetileg (a 14. században) Térdszalagrend szertartásmesterének jelvénye, egy fekete bot, rajta arany oroszlánnal. Később a tisztviselőt is csak Black Rodnak hívták. 1522-től a tisztség átalakult és a felsőház házelnöke lett. Black Rod feladata a rend fenntartása a Lordok Házában, és ő hívja meg az Alsóház tagjait a Lordok Házába, hogy meghallgassák az uralkodó trónbeszédét
Back-bencher: Parlamenti képviselő, aki nem tölt be kormányhivatalt és nem prominens tagja az ellenzéknek (pl. nem tagja az árnyékkormánynak). Általában új, tapasztalatlan képviselők, ritkábban lecsúszott régebbiek. Nevüket onnan kapták, hogy a hátsó padsorokban ülnek.
Front-bencher: Az első padsorokban ülő képviselők. Ha kormánypártiak, általában miniszterek, az ellenzékiek közül a jó szónokok és az árnyékkormány miniszterei kaptak helyet az első padsorokban.
Country-court: Egy vagy több megyét (county) lefedő bíróság testület (a country egy több megyéből, county-ból álló nem hivatalos területi egység). Angliában ezek a legmagasabb eljáró bíróságok.
Tory, Whig: A restauráció után kialakult két párt, kezdetben némi vallási háttérrel (toryk: katolikusok, whigek: protestánsok), később ez elhalványult. Mindkét név eredetileg gúnynév: torynak az ír katolikus rablóbandákat nevezték I. Károly idején; A whig elnevezés skót eredetű, így nevezték a skót parasztokat, állítólag azért, mert lovaikat e kiáltással (whigam) ösztönözték. Toryknak eredetileg a katolikus Stuartok (főleg II. Jakab) támogatóit nevezték, whigeknek pedig azokat, akik ki akarták őket zárni a hatalomból. A dicsőséges forradalom után az elnevezés értelmét vesztette és innentől kb. a konzervatívnak (tory) és liberálisnak (whig) felelt meg. A toryk szélsőségesebb szárnyát „magas toryknak” (high tories) nevezték.
Bill of Attainder: Határozat jogoktól és vagyontól való megfosztásra, valamilyen bűn miatt. Az attainder szó jelentése romlottság, szennyezettség, ezért a határozatot igen súlyos esetekben pl. árulás esetén hozták meg. Az elítélt elvesztette törvényes jogait és rangját, vagyona és birtokai az uralkodóra vagy a felette álló hűbérúrra szálltak. Nem a bíróság, hanem a parlament hozatta meg, így a politikai játszmák eszközévé vált. Pl. a király arra használhatta, hogy tetszése szerint elítélhesse politikai ellenfeleit.
Impeachment: Az angol büntetőjogban az alsóház által a felsőház előtt valamely parlamenti tag vagy ritkábban miniszter ellen emelt bűnvád, bíróságon kívüli alkotmányos vádemelési eljárás. Az Impeachment-ben a parlamentnek legfőbb bírói hatalma jut kifejezésre. A peerage hagyományának egyik megnyilvánulása ez is: képviselőket csak vele egyenrangúak, vagyis a többi képviselő ítélhet el.
King’s Bench: Királyi ítélőszék, a legfelsőbb bíróság Angliában. A király/királynő gyakran személyesen elnökölt rajta, máskor a bíróság a király jelenlétében hozta a határozatait. Egy főbíróból (chief justice) és 4 bíróból (puisne justices) állt. Az aula regiához tartozott, nem volt székhelyhez kötött, hanem a királyt követte, azért a király nevében kiadott pereket hozzá lehetett felterjeszteni. Hatásköre bűnügyekre és polgári ügyekre terjedt ki.
Common law courts: Polgári jogi bíróság. A common law ("közönséges jog") alapú jogrendszer egyik fő jellemzője és egyben megkülönböztető jegye a civiljogi jogrendszertől a precedens, az ítéleteken alapuló jog. A bíró alkotta jog lényege, hogy a egyes konkrét esetekből állapít meg jogszabályt a bíró, ezáltal jön létre egy íratlan szokásjog.
Privy council: Az uralkodó titkos tanácsa. Bármennyi tagja lehetett, akiket a király/királynő hívhatott meg. Kinevezésük az uralkodó halálával megszűnt. Tagjai általában a parlament nagyobb hatalmú képviselői voltak, máskor egyszerűen az uralkodó bizalmasai, barátai. Titkos tanácsadói testület már a normann kortól kezdve létezett, de csak VIII. Henrik alatt kapott törvényes hatalmat (kénye-kedve szerint hozhatott törvényeket). 1553-ra már 40 tagja volt, ezért a királyok egy kisebb testületre kezdtek hagyatkozni (ebből lett a későbbi kabinet). A polgárháború után Cromwell megszüntette a tanácsot és létrehozta a Protector’s Privy Councilt, ami gyakorlatilag ugyanaz volt mint elődje, kivéve, hogy a parlament is beleszólhatott abba, hogy kik legyenek a tagjai. A restauráció után II. Károly visszaállította a tanácsot de ennek már alig volt hatalma.
Council of the Norht: Észak-Angliában működő közigazgatási testület, III. Richárd alapította, célja, hogy London könnyebben érvényesíthesse az akaratát a lázadozó északi területeken. 1530-ban a kegyelem zarándoklata miatt VIII. Henrik újra bevezette, nagy szerepe volt a katolikus lázadások elfojtásában. Később viszont többségbe kerültek benn az északi katolikus earlök és püspökök. 1641-ben a Hosszú Parlament éppen mint a katolicizmust visszaállítani próbáló szervezetet tiltotta be.
Prerogative courts (Prerogatívabíróságok): Azok a bíróságok, amelyeken keresztül a király különleges bírói hatalmát gyakorolhatta. Ezért elsősorban politikai perekben ítélkeztek, pl. árulás, felségsértés esetén. A prerogatívabíróságok közé tartozott a King's Bench, a Common Bench, Court of the Exchequer, Court of Requests, Court of Chancery, és a Csillagkamara bírósága. A 17. században ezeket a fokozatosan eltörölték, elsőként a Csillagkamarát (1641-ben).
Court of High Commission: Egyházi Magas Bíróság, a legmagasabb egyházi ítélőszék Angliában. Az angol reformáció idején alapították, a király hívta össze és csaknem korlátlan hatalma volt egyházi ügyekben, de világi ügyekben is intézkedhetett. 1641-ben a parlament feloszlatta. 1686-ban II. Jakab megpróbálta újra bevezetni, de alig két évig sikerült fenntartani, részben ez az intézkedés vezetett a forradalomhoz. A dicsőséges forradalom után végleg megszűnt.
Court of Star Chamber (Csillagkamara Bírósága): Királyi törvényszék (prerogatívabíróság), amelyet VII. Henrik király állított fel az állam elleni és felségsértési perek elbírálására. A gyűlésterem boltozata csillagokkal volt díszítve, s innét kapta nevét. Elnöke a lordkancellár volt, többi tagját (tanácsosok) a király nevezte ki. Főleg a Stuart-kor alatt a királyi önkény eszközévé vált, az egyik leggyűlöltebb intézmény volt Angliában, ezzel nagymértékben járult hozzá a forradalom kitöréséhez. 1641-ben a parlament megszüntette.
Country: Nagyobb, nem hivatalos területi egység, általában több county-ból (megyéből) áll (Anglia 39 történelmi megyéből áll). Angolul a country szó lehet az állam szinonímája, de történelmi régiókat is jelöl pl. Constable Country (Kelet-Anglia), West Country (Nyugat-Anglia) vagy a későbbi Coal Country (az ipari forradalom alatt iparosodott területek).
County: Megye; Anglia hagyományosan 39 megyéből állt, ezek külön önkormányzattal rendelkező közigazgatási egységek voltak. Mivel Angliára mindig jellemző volt a decentralizáció, a megyék nagyfokú önállósággal bírtak. A megyékben a legfontosabb tisztségeket a helyi nemesek szerezték meg: belőlük lettek a békebírák, a sheriff (katonai, később rendfenntartó tisztviselő) és a Lord Lieutenant, a megye de facto vezetője, a király helyi küldötte.
Shire: A county egy fajtája illetve régiesebb elnevezése. A shire county kifejezést azokta a megsékre használják, amik nem egy megyei jogú városból és környékéből állnak. A „the shires” kifejezés gyűjtőnévként a mi „vidék” szavunkhoz hasonlóan használják, tehát a kevéssé urbanizált, falusias területeket nevezik így. Az ilyen megyék nevében gyakran szerepel is a –shire utótagot pl. Worcestershire, Yorkshire, Buckhinghamshire stb. A shire vezetője eredetileg a sherrif (shire-reev) volt, később ezt a szerepet a Lord Lieutenant vette át.
Hundred: A megyéken belüli közigazgatási egység, neve onnan származik, hogy régen egy ilyen egységnek kellett 100 katonát kiállítani. Az egység még a szász időkből származik, vezetője a hundred-man vagy hundred eolder volt, aki az igazságszolgáltatás, a közigazgatás és a katonaság feje is volt. A hundredeket tovább bontották division-ökre (a hundred fele), amik tithing-okra (kb. 10 háztartás) oszlottak, ez alatt volt a hide, ami egy család ellátásához elegendő földet jelentett. Egy hundreded időnként két megye is osztozott, a legtöbb a korona alá tartozott, de sok hundred került földesurak uralma alá. Ilyenkor nem a megyei sheriff, hanem a földesúr által kinevezett steward (ispán) irányította. A hundred lakói helyi ügyek intézésére tanácsot hozhattak létre, sőt, bíróságot is (hundred court).
Sheriff: Helyi katonai és bírói tisztviselő. Elsőként III. Henrik nevezett ki lovagokat minden megyébe, és a „béke fenntartását” adta nekik feladatul. Gyakorlatilag a királyt képviselte a megyékben (aki bármikor le is válthatta), elnökölt a bíróságokon, ő mondta ki az ítéletet. Háború idején, főleg az északi megyékben a sheriff volt a helyőrség parancsnoka is. Általában valamelyik helyi főurat nevezték ki.
Lord Lieutenant: Magyarul főispánnak szokás fordítani. Az uralkodó személyes képviselője a megyékben. Elsőként VIII. Henrik nevezte ki őket, és a sheriffektől vették át a katonaság vezetését. A spanyol háborúk idején minden megyében volt egy Lord Lieutenant, hatalmuk háborús helyzetben növekedett. Cromwell megszüntette a tisztséget de a restauráció alatt újra bevezették.
Deputy lieutenants: A Lord Lieutenant helyettesei, a megyei Lord Lieutenant munkáját segítik. A Lord Lieutenant választja ki őket, de a választást az uralkodónak is engedélyezni kell. A helyettesek száma akár több tucat is lehet, rang szerint egy emelkedik ki csak közülük (Vice Lord Lieutenant), aki a Lord Lieutenant közvetlen helyettese.
Justices of peace: Békebírák, bírósági ülnökök, a megyék peres ügyeiben és közigazgatásában részt vevő helyi tisztviselők. Elsőként III. Edwárd ruházta fel ilyen hatalommal a helyi lovagokat vagy más, alacsonyabb rangú nemeseket (pl. esquire-ok), mivel a hagyományos bírói és rendőri hatalom képtelen volt a jog- és vagyonbiztosságot fenntartani. Feladatuk a béke („king’s peace”) fenntartása volt, amihez a sheriffel és később a Lord Lieutenant-tal együtt törvényes jogokat kaptak. A békebírák minden megyében egy-egy bizottságot alkottak, feladatuk volt a perek lefolytatása és a bűnügyek kivizsgálása.
Quorum: Az a minimális parlamenti (bármelyik ház) létszám, ami még érvényes ítéleteket hozhat — A Lordok Házában 3 képviselő már megszavazhatott egy törvényt, az Alsóházban ehhez 40 emberre volt szükség. A név onnan ered, hogy a számot meghatározó rendelet így kezdődik: Quorum aliquemvestrum… De így hívták a békebírói testületeket is. Elvileg a testületben csak a jogilag képzett bírák kerülhettek be, de valójában inkább rang alapján lehetett tag valaki.
Quarter Sessions: Más néven Courts of Quarter Sessions: időszakos bíróságok voltak, amik olyan ügyeket tárgyaltak, amik kívül estek a békebíróságok hatáskörén. 1388-ban vezették be őket, legalább évente 4 alkalommal kellett összeülniük (innen származik a név), általában vízkeresztkor, húsvétkor, Szent Iván napján és Szent Mihály napján ültek össze. A bíróságon 2 vagy több békebíró és egy elnök vezette esküdtszék ítélkezett. Ők sem ítélkezhettek súlyos (pl. halálbüntetéssel járó) ügyekben, inkább egyszerű gazdasági és polgári peres eljárásokat folytattak.
Squirearchy: Földbirtokos gentry réteg, más néven landed gentry. Gazdag, nagybirtokos nemesség, akik megengedhették maguknak, hogy bérmunkásokat dolgoztassanak (nem minden földbirtokos tartozott ide). Jellemző volt rájuk, hogy földjeiket vállalkozóknak adták bérbe, a bekerítésekkel így nagy vagyonra tettek szert. A parlamentben is nagyrészt ők ültek: az aktív és a passzív választójog előfeltétele volt, hogy földet birtokoljon valaki, de csak a gazdagok tehették meg, hogy hosszú időre otthagyják a birtokukat, mivel volt aki megművelje, ellentétben a yeomanekkel és a kisbirtokos nemesekkel, akik maguk művelték a földet. Nevük a squire vagy esquire („fegyverhordozó”) rangra vezethető vissza, mivel nagy részük ilyen rangú volt, az elit rétegük pedig lovagi rangú volt.
Zubor Zalán
House of Commons: A parlament alsóháza. Tagjai a köznemesség, a szabad parasztok (yeomen) és a városi polgárság tagjai közül kerültek ki. 1341-ben, III. Edward uralma alatt ült össze először külön a nobiles-től és a papságtól. Bár az alsóház a király és a lordok alárendeltje volt, tagjai egyre hatékonyabban képviselhették a közrendűek érdekeit. Ugyanúgy adhattak törvényjavaslatot és szavazhattak a törvényekről és adókról mint a Lordok Háza. De sokkal kisebb volta a hatalmuk, mivel a Lordok és a király bármikor megvétózhatták a javaslataikat és abba se volt beleszólásuk, kit választ a király miniszternek.
House of Lords: Más néven House of Peers. 1341-ben vált el az Alsóháztól, tagjai a főurak (nobilitas) és a főpapok (Lords Spiritual) lehettek. A főurak egy szúk, kb. 60-100 családból álló elit réteg volt, akik születési jogon lehettek a Lordok Házának tagjai. Bár végig ez volt a domináns a két ház közül, a 16. századtól folyamatosan csökkent a befolyása a király, majd később az Alsóház javára (főleg a rózsák háborúja miatt, ahol nagyon sok nemes esett el). A polgárháború után Cromwell gyakorlatilag minden hatalmától megfosztotta, mivel az ő támogatói inkább az alsóházban ültek. 1649-ben pedig már törvényt hoztak a feloszlatására, és 1680-ig (a monarchia visszaállításáig) nem is ülésezett újra.
Peers: A nobilitas másik neve (a peer kb. a Lord szinonimája), a Lordok Házának tagjai. A főpapok (Spiritual Peers) is ide tartoztak. Fajtái:
- Örökletes lordok (hereditary peers)
A középkorban kialakult szokásjog szerint az angol uralkodóknak joga volt bárkit meghívni a parlament ülésére, akár egyszeri alkalommal. Később, ha valakit meghívtak, az automatikusan feljogosította arra, hogy onnantól minden alkalommal részt vegyen.Főrendi rang adományazásakor az erről szóló királyi rendelet (úgynevezett Letters Patent vagy Writs of Summon) meghatározta a rangot, címet és az örökölhetőség szabályát. Az esetek elsöprő többségében kizárólag egyenes, férfiági, születési idő szerinti öröklés volt lehetséges.
- Élethossziglani lordok (life peers)
Ritka esetekben a király valamilyen szolgálatért rendkívüli nemesi címet adományozhatott. A life peer-eket ugyanazok a jogok illették meg mint az örökleteseket, de címüket nem örökíthették át.
- Címzetes lordok (courtesy peers)
A magasabb rangú örökletes főrendek általában több rangot is viselnek, mivel a jogszokás az volt (és elvben ma is az), hogy ha például egy grófot herceggé emelnek, az új hercegi cím kreálásával az addigi grófi rang nem szűnik meg. Ennek egyszerű oka van: mivel a címek eredetileg földbirtokhoz kötődtek, újabb földterület adományozása értelemszerűen nem jelentette a régi elvételét.
Így például Sir Richard Grosvenor, a hetedik Baronet Grosvenor 1761-ben főrend, Baron Grosvenor lett, majd 1784-ben a Viscount Belgrave és Earl Grosvenor címeket kapta III. György királytól. Így halálakor az első Baron Grosvenor, az első Viscount Belgrave és az első Earl Grosvenor címeket mind viselte. Fiát, a második Earl Grosvenort (és második Viscount Belgrave-et stb.) 1831-ben IV. Vilmos király az első Marquis of Westminster-ré emelte. Az ő unokájának, a harmadik Marquess of Westminsternek (aki egyben az ötödik Earl Grosvenor stb. volt) 1874-ben Viktória királynő a Duke of Westminster rangot adományozta. Ennek megfelelően a jelenlegi hatodik Duke of Westminster egyben a nyolcadik Marquis of Westminster, a tizedik Earl Grosvenor stb. E rangok mindegyike önállóan létezik. A több, különböző címmel rendelkező főrendek gyakorlatilag mindig legmagasabb címüket használják a mindennapi életben
A brit jogszokás a hercegek, márkik és grófok legidősebb fiait apjuk második legmagasabb címével illeti, így e három magasabb főrendi rang örökösei maguk is főrendi címeket viselnek (már ha apjuknak van ilyen): ők a címzetes lordok. (forrás: Wikipédia)
- Egyházi lordok (spiritual peers vagy lords spiritual)
Gyakorlatilag ők is élethossziglani lordok, csak az egyházi pozíciójuk különbözteti meg őket. Az anglikán egyház egyes főpapjai tisztségük elnyerésekor automatikusan teljes jogú tagjai lesznek a Lordok Házának. Anglia és Wales egyes legmagasabb rangú főbíróinak kinevezésükkel egyidőben élethossziglani lordságot adományoznak
Knight: lovag, eredetileg egy főúr katonáskodó hűbéresei, majd a nemesség alsó és középső rétege. Lovaggá a király(nő) nevezte ki azokat, akik megfelelő vagyonnal rendelkeztek.
King-in-Parliament: Az ideálisnak tartott kormányzási forma Angliában és a későbbi Nagy-Britanniában, tulajdonképpen alkotmányos monarchia. Lényege, hogy az uralkodó törvényhozó és végrehajtó hatalommal rendelkezik, de az alsó- és felsőház szigorú ellenőrzése alatt áll. Az uralkodó legfontosabb joga a vétójoga. A korszakban inkább csak ígérték az uralkodók, csak a dicsőséges forradalom után valósult meg.
Speaker: Kb. a mai házelnöknek megfelelő tisztség. Először 1337-ben működött és az alsóházban zajló vitákat moderálta (Speaker of the House of Commons). A parlament képviselői választják, feladata az ülések felügyelete, vezetése, cserébe nem szavazhat.
Black Rod: Eredetileg (a 14. században) Térdszalagrend szertartásmesterének jelvénye, egy fekete bot, rajta arany oroszlánnal. Később a tisztviselőt is csak Black Rodnak hívták. 1522-től a tisztség átalakult és a felsőház házelnöke lett. Black Rod feladata a rend fenntartása a Lordok Házában, és ő hívja meg az Alsóház tagjait a Lordok Házába, hogy meghallgassák az uralkodó trónbeszédét
Back-bencher: Parlamenti képviselő, aki nem tölt be kormányhivatalt és nem prominens tagja az ellenzéknek (pl. nem tagja az árnyékkormánynak). Általában új, tapasztalatlan képviselők, ritkábban lecsúszott régebbiek. Nevüket onnan kapták, hogy a hátsó padsorokban ülnek.
Front-bencher: Az első padsorokban ülő képviselők. Ha kormánypártiak, általában miniszterek, az ellenzékiek közül a jó szónokok és az árnyékkormány miniszterei kaptak helyet az első padsorokban.
Country-court: Egy vagy több megyét (county) lefedő bíróság testület (a country egy több megyéből, county-ból álló nem hivatalos területi egység). Angliában ezek a legmagasabb eljáró bíróságok.
Tory, Whig: A restauráció után kialakult két párt, kezdetben némi vallási háttérrel (toryk: katolikusok, whigek: protestánsok), később ez elhalványult. Mindkét név eredetileg gúnynév: torynak az ír katolikus rablóbandákat nevezték I. Károly idején; A whig elnevezés skót eredetű, így nevezték a skót parasztokat, állítólag azért, mert lovaikat e kiáltással (whigam) ösztönözték. Toryknak eredetileg a katolikus Stuartok (főleg II. Jakab) támogatóit nevezték, whigeknek pedig azokat, akik ki akarták őket zárni a hatalomból. A dicsőséges forradalom után az elnevezés értelmét vesztette és innentől kb. a konzervatívnak (tory) és liberálisnak (whig) felelt meg. A toryk szélsőségesebb szárnyát „magas toryknak” (high tories) nevezték.
Bill of Attainder: Határozat jogoktól és vagyontól való megfosztásra, valamilyen bűn miatt. Az attainder szó jelentése romlottság, szennyezettség, ezért a határozatot igen súlyos esetekben pl. árulás esetén hozták meg. Az elítélt elvesztette törvényes jogait és rangját, vagyona és birtokai az uralkodóra vagy a felette álló hűbérúrra szálltak. Nem a bíróság, hanem a parlament hozatta meg, így a politikai játszmák eszközévé vált. Pl. a király arra használhatta, hogy tetszése szerint elítélhesse politikai ellenfeleit.
Impeachment: Az angol büntetőjogban az alsóház által a felsőház előtt valamely parlamenti tag vagy ritkábban miniszter ellen emelt bűnvád, bíróságon kívüli alkotmányos vádemelési eljárás. Az Impeachment-ben a parlamentnek legfőbb bírói hatalma jut kifejezésre. A peerage hagyományának egyik megnyilvánulása ez is: képviselőket csak vele egyenrangúak, vagyis a többi képviselő ítélhet el.
King’s Bench: Királyi ítélőszék, a legfelsőbb bíróság Angliában. A király/királynő gyakran személyesen elnökölt rajta, máskor a bíróság a király jelenlétében hozta a határozatait. Egy főbíróból (chief justice) és 4 bíróból (puisne justices) állt. Az aula regiához tartozott, nem volt székhelyhez kötött, hanem a királyt követte, azért a király nevében kiadott pereket hozzá lehetett felterjeszteni. Hatásköre bűnügyekre és polgári ügyekre terjedt ki.
Common law courts: Polgári jogi bíróság. A common law ("közönséges jog") alapú jogrendszer egyik fő jellemzője és egyben megkülönböztető jegye a civiljogi jogrendszertől a precedens, az ítéleteken alapuló jog. A bíró alkotta jog lényege, hogy a egyes konkrét esetekből állapít meg jogszabályt a bíró, ezáltal jön létre egy íratlan szokásjog.
Privy council: Az uralkodó titkos tanácsa. Bármennyi tagja lehetett, akiket a király/királynő hívhatott meg. Kinevezésük az uralkodó halálával megszűnt. Tagjai általában a parlament nagyobb hatalmú képviselői voltak, máskor egyszerűen az uralkodó bizalmasai, barátai. Titkos tanácsadói testület már a normann kortól kezdve létezett, de csak VIII. Henrik alatt kapott törvényes hatalmat (kénye-kedve szerint hozhatott törvényeket). 1553-ra már 40 tagja volt, ezért a királyok egy kisebb testületre kezdtek hagyatkozni (ebből lett a későbbi kabinet). A polgárháború után Cromwell megszüntette a tanácsot és létrehozta a Protector’s Privy Councilt, ami gyakorlatilag ugyanaz volt mint elődje, kivéve, hogy a parlament is beleszólhatott abba, hogy kik legyenek a tagjai. A restauráció után II. Károly visszaállította a tanácsot de ennek már alig volt hatalma.
Council of the Norht: Észak-Angliában működő közigazgatási testület, III. Richárd alapította, célja, hogy London könnyebben érvényesíthesse az akaratát a lázadozó északi területeken. 1530-ban a kegyelem zarándoklata miatt VIII. Henrik újra bevezette, nagy szerepe volt a katolikus lázadások elfojtásában. Később viszont többségbe kerültek benn az északi katolikus earlök és püspökök. 1641-ben a Hosszú Parlament éppen mint a katolicizmust visszaállítani próbáló szervezetet tiltotta be.
Prerogative courts (Prerogatívabíróságok): Azok a bíróságok, amelyeken keresztül a király különleges bírói hatalmát gyakorolhatta. Ezért elsősorban politikai perekben ítélkeztek, pl. árulás, felségsértés esetén. A prerogatívabíróságok közé tartozott a King's Bench, a Common Bench, Court of the Exchequer, Court of Requests, Court of Chancery, és a Csillagkamara bírósága. A 17. században ezeket a fokozatosan eltörölték, elsőként a Csillagkamarát (1641-ben).
Court of High Commission: Egyházi Magas Bíróság, a legmagasabb egyházi ítélőszék Angliában. Az angol reformáció idején alapították, a király hívta össze és csaknem korlátlan hatalma volt egyházi ügyekben, de világi ügyekben is intézkedhetett. 1641-ben a parlament feloszlatta. 1686-ban II. Jakab megpróbálta újra bevezetni, de alig két évig sikerült fenntartani, részben ez az intézkedés vezetett a forradalomhoz. A dicsőséges forradalom után végleg megszűnt.
Court of Star Chamber (Csillagkamara Bírósága): Királyi törvényszék (prerogatívabíróság), amelyet VII. Henrik király állított fel az állam elleni és felségsértési perek elbírálására. A gyűlésterem boltozata csillagokkal volt díszítve, s innét kapta nevét. Elnöke a lordkancellár volt, többi tagját (tanácsosok) a király nevezte ki. Főleg a Stuart-kor alatt a királyi önkény eszközévé vált, az egyik leggyűlöltebb intézmény volt Angliában, ezzel nagymértékben járult hozzá a forradalom kitöréséhez. 1641-ben a parlament megszüntette.
Country: Nagyobb, nem hivatalos területi egység, általában több county-ból (megyéből) áll (Anglia 39 történelmi megyéből áll). Angolul a country szó lehet az állam szinonímája, de történelmi régiókat is jelöl pl. Constable Country (Kelet-Anglia), West Country (Nyugat-Anglia) vagy a későbbi Coal Country (az ipari forradalom alatt iparosodott területek).
County: Megye; Anglia hagyományosan 39 megyéből állt, ezek külön önkormányzattal rendelkező közigazgatási egységek voltak. Mivel Angliára mindig jellemző volt a decentralizáció, a megyék nagyfokú önállósággal bírtak. A megyékben a legfontosabb tisztségeket a helyi nemesek szerezték meg: belőlük lettek a békebírák, a sheriff (katonai, később rendfenntartó tisztviselő) és a Lord Lieutenant, a megye de facto vezetője, a király helyi küldötte.
Shire: A county egy fajtája illetve régiesebb elnevezése. A shire county kifejezést azokta a megsékre használják, amik nem egy megyei jogú városból és környékéből állnak. A „the shires” kifejezés gyűjtőnévként a mi „vidék” szavunkhoz hasonlóan használják, tehát a kevéssé urbanizált, falusias területeket nevezik így. Az ilyen megyék nevében gyakran szerepel is a –shire utótagot pl. Worcestershire, Yorkshire, Buckhinghamshire stb. A shire vezetője eredetileg a sherrif (shire-reev) volt, később ezt a szerepet a Lord Lieutenant vette át.
Hundred: A megyéken belüli közigazgatási egység, neve onnan származik, hogy régen egy ilyen egységnek kellett 100 katonát kiállítani. Az egység még a szász időkből származik, vezetője a hundred-man vagy hundred eolder volt, aki az igazságszolgáltatás, a közigazgatás és a katonaság feje is volt. A hundredeket tovább bontották division-ökre (a hundred fele), amik tithing-okra (kb. 10 háztartás) oszlottak, ez alatt volt a hide, ami egy család ellátásához elegendő földet jelentett. Egy hundreded időnként két megye is osztozott, a legtöbb a korona alá tartozott, de sok hundred került földesurak uralma alá. Ilyenkor nem a megyei sheriff, hanem a földesúr által kinevezett steward (ispán) irányította. A hundred lakói helyi ügyek intézésére tanácsot hozhattak létre, sőt, bíróságot is (hundred court).
Sheriff: Helyi katonai és bírói tisztviselő. Elsőként III. Henrik nevezett ki lovagokat minden megyébe, és a „béke fenntartását” adta nekik feladatul. Gyakorlatilag a királyt képviselte a megyékben (aki bármikor le is válthatta), elnökölt a bíróságokon, ő mondta ki az ítéletet. Háború idején, főleg az északi megyékben a sheriff volt a helyőrség parancsnoka is. Általában valamelyik helyi főurat nevezték ki.
Lord Lieutenant: Magyarul főispánnak szokás fordítani. Az uralkodó személyes képviselője a megyékben. Elsőként VIII. Henrik nevezte ki őket, és a sheriffektől vették át a katonaság vezetését. A spanyol háborúk idején minden megyében volt egy Lord Lieutenant, hatalmuk háborús helyzetben növekedett. Cromwell megszüntette a tisztséget de a restauráció alatt újra bevezették.
Deputy lieutenants: A Lord Lieutenant helyettesei, a megyei Lord Lieutenant munkáját segítik. A Lord Lieutenant választja ki őket, de a választást az uralkodónak is engedélyezni kell. A helyettesek száma akár több tucat is lehet, rang szerint egy emelkedik ki csak közülük (Vice Lord Lieutenant), aki a Lord Lieutenant közvetlen helyettese.
Justices of peace: Békebírák, bírósági ülnökök, a megyék peres ügyeiben és közigazgatásában részt vevő helyi tisztviselők. Elsőként III. Edwárd ruházta fel ilyen hatalommal a helyi lovagokat vagy más, alacsonyabb rangú nemeseket (pl. esquire-ok), mivel a hagyományos bírói és rendőri hatalom képtelen volt a jog- és vagyonbiztosságot fenntartani. Feladatuk a béke („king’s peace”) fenntartása volt, amihez a sheriffel és később a Lord Lieutenant-tal együtt törvényes jogokat kaptak. A békebírák minden megyében egy-egy bizottságot alkottak, feladatuk volt a perek lefolytatása és a bűnügyek kivizsgálása.
Quorum: Az a minimális parlamenti (bármelyik ház) létszám, ami még érvényes ítéleteket hozhat — A Lordok Házában 3 képviselő már megszavazhatott egy törvényt, az Alsóházban ehhez 40 emberre volt szükség. A név onnan ered, hogy a számot meghatározó rendelet így kezdődik: Quorum aliquemvestrum… De így hívták a békebírói testületeket is. Elvileg a testületben csak a jogilag képzett bírák kerülhettek be, de valójában inkább rang alapján lehetett tag valaki.
Quarter Sessions: Más néven Courts of Quarter Sessions: időszakos bíróságok voltak, amik olyan ügyeket tárgyaltak, amik kívül estek a békebíróságok hatáskörén. 1388-ban vezették be őket, legalább évente 4 alkalommal kellett összeülniük (innen származik a név), általában vízkeresztkor, húsvétkor, Szent Iván napján és Szent Mihály napján ültek össze. A bíróságon 2 vagy több békebíró és egy elnök vezette esküdtszék ítélkezett. Ők sem ítélkezhettek súlyos (pl. halálbüntetéssel járó) ügyekben, inkább egyszerű gazdasági és polgári peres eljárásokat folytattak.
Squirearchy: Földbirtokos gentry réteg, más néven landed gentry. Gazdag, nagybirtokos nemesség, akik megengedhették maguknak, hogy bérmunkásokat dolgoztassanak (nem minden földbirtokos tartozott ide). Jellemző volt rájuk, hogy földjeiket vállalkozóknak adták bérbe, a bekerítésekkel így nagy vagyonra tettek szert. A parlamentben is nagyrészt ők ültek: az aktív és a passzív választójog előfeltétele volt, hogy földet birtokoljon valaki, de csak a gazdagok tehették meg, hogy hosszú időre otthagyják a birtokukat, mivel volt aki megművelje, ellentétben a yeomanekkel és a kisbirtokos nemesekkel, akik maguk művelték a földet. Nevük a squire vagy esquire („fegyverhordozó”) rangra vezethető vissza, mivel nagy részük ilyen rangú volt, az elit rétegük pedig lovagi rangú volt.
Zubor Zalán
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
