Ágoston Gábor: Koraújkori kiviteli tilalmak és fegyverkereskedelem: Az Oszmánok és Anglia

In: In memoriam Barta Gábor. Tanulmányok Barta Gábor emlékére. Szerk.: Lengváry István. Pécs, 1996.

BBN-TÖR-243/7 Követek és kémek a 16-17. századi Oszmán Birodalomban

A 16-17. század meghatározó konfliktusa a keresztény és muszlim világ küzdelme.

Iszlám világ: vezető hatalma az Oszmán Birodalom, amely uralta a Fekete-tenger egész partvidékét, a Földközi-tenger keleti és déli partvidékét és a Balkán-félszigetet. 1501 és 1732 között Perzsiában a síita Szafavida dinasztia uralkodott, tőlük északra az Aral-tóig szunnita üzbégek és kazahok éltek, keleti szomszédaik az afgánok, akik később megdöntötték a Szafavidákat. India nagy részét a szunnita Nagymogul birodalom uralta (1526-ban alakult).

A keresztény és iszlám civilizáció kölcsönösen igyekezett eltitkolni a másik elől minden új technikát, főleg a haditechnikát, ezért mindkettő tiltotta a fegyverek és stratégiai nyersanyagok kivitelét.

Ez persze nem mindig sikerült, mivel egyik fél sem volt egységes, így gyakori volt a kémkedés és a csempészet. A háborúk is segítetették az új technikák terjedését, mivel a zsákmányolt fegyvereket mindkét fél fel akarta használni az ellenség ellen. Sok európai hadmérnök (pl. ágyúöntők) önként szegődtek török vagy perzsa szolgálatba és megtanították a muszlimokat a nyugati technikákra. Ennek ellenére a 19. századra Európa óriási technikai fölényre tett szert, így nem csak az iszlám fenyegezését hárította el, de az Európán kívüli világot is uralma alá hajtotta. Viszont az, hogy ez csak ilyen soká történt meg, az főként a titokban zajló fegyverkereskedelemnek köszönhető.

Kölcsönös kiviteli tilalmak:

Előzmények: Már az ókoiri Rómában is előfordult, hogy korlátozták a kereskedelmet az ellenséges államokkal. A keresztesháborúk idején mindkét fél tiltotta egyes áruk kivitelét. A tiltott árukat latin források merces prohibitae/inlicitae-nek, az arabok memnu'at-nak nevezik. Ide tartoztak: fegyverek, fémek, fa (hajó- vagy erődépítéshez lehet használni), vitorlavászon (vagy bármilyen textil, ami erre alkalmas), lovak és más igásállatok, szolgák, élelmiszerek. A középkorban a pápák kiközösítették azokat, akik megszegték a tilalmakat.

Az oszmánok folytatták ezt a szokást, a tiltott árukat arab szóval memnu esya-nak vagy memnu olan-nak nevezték. Molla Hüszrev (?-1480), isztambuli főmufti (sejhüliszlám) vallásjogi kézikönyvében, a dzsihádról szóló részben azt írja, a békekötés után sem szabad a gyauroknak fegyvert, lovat és vasat eladni, mert azt később úgyis ellenük fogják felhasználni.

A tilalmak az oszmánok által kötött békeszerződésekbe és a török kereskedők úti okmányaiba is bekerültek. 1581-es útipasszus: I. Rudolf követei, Adam von Schlieben és Salamon Schweiger kapták, többek között megtiltotta nekik, hogy "lovat, fegyver, rabszolgát vagy más tiltott holmit" vegyenek. 1586-ban egy angol utazó hasonló útlevelet kapott, neki a vörösréz és vitorlavászon kivitelét is megtiltották. Az 16. században az osztrák császár adót fizetett a Portának, ezért az adót hozó követeknek megtiltották, hogy tiltott árukat vigyenek ki (mühimme defterek). De a szövetséges Erdély követei is így jártak.

1575-ben a Porta értesült, hogy hajósok Egyiptmból Jemenbe visznek rezet és ólmot. A kereskedőket elfogták, hajóikat elkobozták, őket börtünbe vetették. Ezután megtiltották, hogy bárki tiltott árukat (köztük fémeket) vigyen Jemenbe, Indiába vagy Abessziniába. (megj: Abesszinia ekkor keresztény állam volt, Jemen és India rivális muszlim államok voltak)

Angliával elvileg jó viszony alakítottak ki, de így is tiltották, hogy angol kereskedők tiltott árukat vegyenek. Viszont a partmenti városokat, bégeket külön figyelmeztették, hogy ok nélkül ne háborgasság őket.

A tilalmak betartatásával több hatóság foglalkozott. Ilyen vol pl.:
Muhteszib: kb. piacfelügyelő, feladata volt a piacok, áruk és árak ellenőrzése, a céhek felügyelete, műhelyek és üzletek nyitásának enedélyezése, az Ihtiszábije nevű adók beszedése, az Isztambulból induló hajók ellenőrzése. De ő felügyelte pl. a böjtök és a ruházati előírások betartását is. Idézett forrás: 1584-es rendelet, parancsba adja a Muhteszibnek az induló velencei és francia követek hajóinak ellenőrzésését, mert állítólag illegálisan nyersbőrt visznek ki (szintén tiltott áru).

Szokás volt, hogy az Isztambult elhagyó követek hajói Gallipolinál átvizsgálták (1566-os rendelet alapján).

Tiltott áruk listája egy 1605-1606-os rendelet alapján (amit láthatóan egy korábbi törvénykönyvből másoltak ki): gabona (terek), fegyver (yarak), lőpor (penbe), ló (at), gyapotfonál (riste-i penbe), ólom (kursun), méhviasz (balmumi), gyapot (penbe), szattyánbőr (sahtiyan), állati zsiradékok (don yagi), juhbőr (koyun derisi), nyersbőr (gön), egyéb bőrök (mesin), szurok (zift), kén (kükürd), marhabőr (cild-i gav), vörösréz (nuhas), vitorlaváson (kirpas-i sefine)
Ez a legrészletesebb fennmaradt lista, ami a magyarországi háború utolsó évéből származik. A birodalom készletei kimerültek (Perzsiában is hadat viselt és a janicsárok is fellázadtak), ezért nagy szüksége volt a fenti anyagokra.

De a csempészkereskedelmet soha nem sikerült megakadályozni. 1570-1590 közti rendeletek a gabonacsempészet folyamatosságáról tanúskodnak. Még a Dardanelláknál és a Korinthoszi szorosban is voltak csmpész-útvonalak, pedig ezeket könnyű lett volna ellenőrizni Ennek oka, hogy a helyi vezetők (kádik, bégek) is érintettek voltak a csempészetben. A csempészek főleg télen dolgoztak, amikor a török flotta a kikötőkben várakozott (a flotta csak jó időben merészkedett ki a nyílt tengerre, rossz időben erre alkalmatlanok voltak a hajóik).

Az Európaiak hasonlóan játszották ki a tilalmakat. 1323-ra már minden keresztény ország hivatalos embargót hirdetett Egyiptom ellen ellen (utolsóként Velencre), ennek ellenére Krétán és Cipruson keresztül tovább folyta az illegális kereskedelem. Itáliai kereskedők még a kereszteshadjáratok alatt is adtak el hadianyagot Egyiptomnak. 1451-ben Jacques Coeur francia kereskedőt, VII. Károly bizalmasát vádolták azzal, hogy fegyvereket és nemesfémet adott el a mamelukoknak.

Angol fegyver- és hadianyagszállítmányok az Oszmány Birodalomba

a 16. században a Porta legfontosabb kereskedelmi partnere Anglia. Ebben közrejátszott a pápaság és Anglia viszonyának leromlása: 1570-ben V. Piusz pápa excommunicatioval sújtotta I. Erzsébetet. Bernardino de Mendoza, Spanyolország angliai követe szerint az angolok ónt adnak el a töröknek (akik ezt ágyúöntésre használják) pénzért cserébe. 1580-ban de Germingny francia követ azt jelentette királyának, hogy az angolok acélt, bronzot (kidobott szobrokból) és sárgarezet adnak el a Portának ¬– mind az ágyúöntés kellékei.

Anglia tehát valamikor 1580 körül kezdett hadianyagokkal kereskedni Levantében. Ez az angol diplomácia munkájának is köszönhető: 1579-ben volt az első (nem hivatalos) követség, William Harborne vezetésével. Lengyelországban találkozott Báthori Istvánnál követségben lévő két csaussal, majd velük érkezett Isztambulba, ahol kereskedelmi szerződéseket kötöttek. 1580-ban szokatlan módon a szultán tette meg az első lépést, kereskedelmi privilégiumokat ajánlott az angoloknak (amik szinte szóról szóra megegyeztek a franciáknak adott 1569-es kiváltságokkal). 1583-88 között Harborne Szíriában, Algirban, Egyiptomban stb. is létesített nagykövetségeket.

Az 1580-as években a törökök Perzsiával háborúztak, amihez nagy segítséget jelentettek az angol szállítmányok. Elsősorban fémeket és szövetet adtak el.

Az angol szállítmányok a magyarországi háború alatt újra megsűrűsödtek. 1592-ben Matheo Zane velencei követ ír jelentést egy újabb angol ón és vászon-szállítmányról. 1596-ban a törökök kritikus helyzetén egy angol fegyverszállítmány (kardok, ón és faggyú) segített. Ezután egy ideig nincs hír angol szállítmányokról. majd 1601-ben újabb ón, faggyú és ruhaszállítmányokról hallunk.

Az angolok 1600-ra kiszorították a térségből Velencét, 1603-ban Pietro Bondumier, Zante helytartója és kereskedő is erről panaszkodik a dogének írt levelében. Arról is ír, hogy az angolok cserébe selymet, gyapotot, vásznat, indigót és szőnyegeket vásárolnak.

1603-ban az angolok először szállítanak lőport a törököknek. Egy angol fogoly azt írta 1603-1605 tartó francia fogságában, hogy a törökök saját lőpora nagyon rossz minőségű, ezért rászorulnak a zsákmányolt, vagy az Angliából kapott lőporra. Velencei források szerint ezután rendszeressé váltak a lőporszállítmányok Isztambulba: 1606-ban Ottaviano Bon Konstantinápolyi követ szerint évente 500 hordó lőport adnak el a városban.

Persze Európa nem nézte jó szemmel, hogy az angolok a pogányokat segítitk. Ezért ha tehették, az angol hajókat megállították és átkutatták, és ha fegyvert vagy hadianyagot találtak, elkobozták azt. Ez történt pl. 1605-ben, amikor a máltai és a savoyai herceg hajói megállítottak egy angol hajót és az egész rakományt Máltára vitték: a hajó 700 hórdó lőport, 1000 hordó arquebust (korai puska), 500 könnyű, lovasokank való arquebust, 2000 kardot és egy hordó aranyat vitt Isztambulba.

A magyarországi háború után a Porta folytatni akarta a kereskedelmet Angliával, ezért Musztafa Aga csaust küldte Londonba, ahol a Company od Turkey látta vendégül. Itt a fegyver- és lőporexport folytatásáról tárgyalt. (Minderről Zorzi Giustiniani londoni velencei követ jelentéséből tudunk).

Egy másik velencei követ, Simon Contarini 1610-ben újabb két angol hajó érkezéséről ír Konstantinápolyban, amelyek ónt, acélt és puskákat szállítottak. Erre azért volt szükség, mert időközben a törökök a perzsákkal hadakoztak, akik ekkorra tökéletesítették lőfegyvereiket. Tévhit, hogy a perzsák csak a Sherley fivéreknek köszönhetően ismerték meg a tűzfegyvereket: valójában már a Szafavidák elődei, az Ak-koyunluk is ismerték őket: 1471-ben Velence küldött ágyúkat és puskákat Uzun Hasszán királynak, bár ez a szálítmány nem érkezett meg. Viszont 1478-tól vannak forrásaink a perzsa tűzérségről: d'Alessandrini velencei követ ekkor írja le a perzsa hadsereget, amiben már ekkor használtak ágyúkat és puskákat (a Sherley-fivérek csak 27 évvel később jöttek. Bővebben: http://en.wikipedia.org/wiki/Anthony_Shirley, http://en.wikipedia.org/wiki/Robert_Shirley, http://en.wikipedia.org/wiki/Thomas_Shirley).
A perzsa sereget igazán I. Nagy Abbasz Szafavida uralkodó reformálta meg: 1514-ben a csaldiráni vereség után rájött, a törökök ellen korszerű, lőfegyverekkel harcoló seregre van szüksége, és csökkentenie kell a megbízhatatlan, szolgálati birtok fejében katonáskodó kizilbas törzsi csapatok szerepét. A Sherley-fivérek segítségével felállította grúz, örmény és cserkesz zsoldosokból álló új seregét. Az új sereg lovasokból (kul), puskás gyalogosokból (tufangcsi) és tüzérekből (topcsi) állt, minden fegyvernemben kb. 12 000-en szolgáltak.

A Portával való kereskedelem annyira jövedelmező volt, hogy az 1660-as években az angol király II. Károly is fontolgatta, hogy kiveszi a kereskedők kezéből és monopolizálja a törökországi kereskedelmet. Erről a velencei követ, Giovanni Battista Ballarino jelentéséből tudunk, akinek ezt angol kollégája árulta el.

Az oszmánok azonban a fegyverkereskedelem ellenére sem tudták behozni technikai lemaradásukat. Iparuk nem tudott elég fegyver előállítani és az európai mintára gyártott fegyverek minősége elmaradt az eredetiektől (a korrupció is sokat rontott a helyzeten, ld.: http://kelemenagnes.blogspot.com/2009/10/mo-kora-ujkori-tortenete-1-ora.html). Európai megfigyelők szerint a török tüzérek képzetlenek is voltak a modern ágyúk használatához, miközben az európaiak a matematika és ballasztika fejlődése miatt sokkal jobban tudtak célozni. Pl. Nicolo Tartaglia 1537-es Nova scientia c. munkájában bebizonyította, hogy az ágyúval 45 fokos szögben lehet a legtávolabbra lőni. Galilei kísérletei bebizonyították, hogy az ágyugólyók parabola pályán repülnek; ezekről a törökök nem tudtak.

A technikai lemaradás oka még nem tisztázott, de nyelvi, kulturális és vallási okai is voltak, valamint az, hogy az Oszmán Birodalomban a 18. sz. végéig nem terjedt el a könyvnyomtatás (leszámítva a magyar származású Ibrahim Müteferrika rövid életű kísérletét 1729-1742). Ezért a nyugati hadtudományi könyvekből is csak keveset fordítottak le törökre. Ezek közül az egyik egy itáliai ágyúöntési kézikönyv volt (egyesek szerint Pietro Sardi Romano: L'Artigleria). De pl. Montecuccoli Commentarii bellici c. művét csak a 18. század elején fordították le, a fordító valószínűleg Ibrahim Müteferrika volt. Mivel ebből is csak egy példány maradt meg, valószínűleg ez sem gyakorolt túl nagy hatást a török hadtudományra.

A szerző tehát sokakkal ellentétben nem az angol és holland szállítmányok akadozásában, és az emiatt fellépő hadianyaghiányvan látja a törökök vereségének okát, hanem az oszmán ipra és gazdaság fejletlenségében. A vereség fő oka tehát az, hogy a nyugati technika már ekkor is messze fölülmúlta az oszmánokét.