Kerekes Dóra: Egy francia követ feljegyzései a nagyharsányi csatáról

(SIC ITUR AD ASTRA, 2002/1-2.)

A forrásokról

Konstantinápolyban székelő francia nagykövet volt a visszafoglaló háborúk idején. Viszonylag kevés forrásunk van róla, követségéről eddig csak három történeti munka született: az első egy kortárs beszámoló (1687-ben jelent meg), ami leginkább az oszmán udvari protokollal foglalkozik. A második egy rövid cikk, ami Girardin franciaországi útját dogozza fel a touloni kikötőig. A harmadikat Bóka Éva írta és a követnek a magyarországi háborúban betöltött szerepét vizsgálja. Girardin neve felbukkan régebbi írásokban is, de tevékenységét egy sem dolgozza fel részletesen. Ez a tehát az első tanulmány, amelyik külön foglalkozik Girardin követségével.

Pierre de Girardin Pályafutása

Apja firenzei származású volt (a Gherardinik rokona), később az Indiai társaság igazgatójává nevezték ki, a király titkos tanácsosa és pénzügyi tanácsadója volt. Anyja, Anne de Viller egy francia bankárcsaládból származott, akik szintén jó viszonyban voltak a királyi családdal. Fiatal korában hosszan utazott a Köze-keleten, megtanulta az oszmánli nyelvet és az arab írást, megismerte az Oszmán Birodalom állami és katonai szervezetét, kapcsolatokat alakított ki magas rangú tisztviselőkkel. A követi munkát nagy részben feleségének köszönhette, aki Párizs bírósági helytartójának lánya volt. Feljegyzéseiben beszámol a török állam és hadsereg működéséről (pl. az adókról, a fő tisztségekről stb.), leírásai rendkívül pontosak a korszak viszonyaihoz képest.

Török-francia kapcsolatok

A franciák többi európai országnál sokkal erősebben képviselték magukat a törökországi diplomáciában. A 16. században Franciaországot a Habsburgok harapófogóba fogták (a Német-Római Császárság és Spanyolország is az övék lett), ezért I. Ferenc az oszmánokkal szövetkezett ellenük. I. Ferenc francia király 1525-ben a paviai csatában fogságba esett, ezért anyja (Savoyai Lujza) küldött először követeket Konstantinápolyba. Ezeket a követeket viszont Habsburg Ferdinánd emberei már út közben megölték. A második, Frangepán János vezette francia misszió viszont már sikerrel járt, 1528-ban a szultán levélben arról írt Ferencnek, hogy privilégiumokat biztosít a francia kereskedőknek. 1535-36-ban már állandó követséget hoztak létre, ami újabb kereskedelmi jogokat szerzett (de ezt a király nem ratifikálta). A legsikeresebb francia követ egy Antonio Rincón nevű spanyol volt, 1522 és 1541 között több misszióban is részt vett, mígnem 41-ben Habsurg katonák Milánóban megölték. Az 1540-es évektől már katonailag is együttműködtek: 1543-44 telén az oszmán flotta Toulonban telelt, 1551-52 között pedig a két flotta együtt támadta Korzikát és Nápolyt.
A francia-török együttműködést az itáliaival ellentétben nem gazdasági, hanem stratégiai okok vezérelték, célja a Habsburgok gyengítése volt. Emiatt nem volt túl szoros a szövetég, a kétoldali kapcsolatok a 16. század végére válságba kerültek. Franciaország ekkor Erdéllyel és Velencével (akik ekkor a törökök ellenségei voltak, ennek ellenére a franciák támogatták pl. Kréta védelmét a török ellen) szövetkezett. A 17. században Mazarin is a kereszténység ősellenségének (hostis naturalis) tartotta a törököket, ő pénzelte Kréta védelmét, végrendeletében a pápára is hagyott pénzt azzal a feltétellel, hogy azt a török elleni harcra költi. XIV. Lajos 1663-64-ben (1663-64. évi török háború, Téli hadjárat (1664)) 60 000 katonát küldött Magyarországra a török ellen. 1665-ben viszont a franciák Denis de la Haye-Vantelet segítségével megpróbálták újjáéleszteni a török-francia kapcsolatokat, köztük a kereskedelmi szerződéseket. Annak ellenére, hogy közben a franciák Algériát is megtámadták, 1668-ra jó kapcsolatot sikerült kialakítani: Lajos egy kelet-európai (török-lengyel-svéd) szövetséget próbált létrehozni a Habsburgok ellen, sikertelenül.
A francia-török kapcsolatok különösen Kréta eleste (1669) után lendültek fel újra: ekkor a szultán maga küldött követeket Párizsba (az utat Denis de la Haye-Vantelet is támogatta); ismerve a török szokásokat, ez rendkívüli megtiszteltetésnek számított.
A ’70-es években Lajos tovább próbálkozott a keleti szövetség kialakításával: közvetített a lengyel-török háborúban a két fél között, Erdélyben is a Habsburgok ellen hangolta a helyieket. 1676-ban elérkezettnek érezte az időt egy Habsburg-ellenes támadás megindítására mindkét irányból, de erre a lengyelek és a törökök ellentéte miatt nem került sor. Ezután a franciák Oroszországot próbálta megnyerni, de 1686-ban ők is beléptek a Szent Ligába, ezzel Lajos szövetségesek nélkül maradt.
A franciaellenes Augsburgi Liga létrejötte után Lajosnak ismét szüksége lett keleti szövetségesekre, ezért 1688 után újra megkezdődtek a tárgyalások, amikben Girardinak is nagy szerepe volt.

A konstantinápolyi francia követség

A törökök 1797-ig nem hoztak létre állandó követségeket Európában, ráadásul otthon sem ismerték a diplomáciai immunitás fogalmát. Ezért igen veszélyes volt egy francia diplomata munkája: a Toulonból induló hajóút 1-5 hónapig is tarthatott (Isztambul volt a legtávolabbi hely, ahol a francia király követséget tartott fenn), szárazföldön viszont bármikor megölhették (ld. fenn), ezért mindig ezt az utat választották. A követség Pera városrészben (az Aranyszarv-öböl bal partján), egy francia tulajdonú palotában volt.
A követek igen magas rangúak voltak, többségük taláros nemes volt. Rajtuk kívül sokan irodalmárok és orientalisták voltak, akik ismerték a helyi viszonyokat. Girardit felesége és testvére, egy intendáns, két titkár, két fegyvernök, szobalányok, szakácsok, lakájok, egy kertész, lovászok és 15 nemesember kísérte. A követség sokba került a királynak, mivel a kíséretet el kellett látni, és még az őket őrző janicsároknak is fizetni kellett. Ráadásul nem volt hitel, ezért minden útra több évre elegendő összeget kellett nekik adni. Ezért a követek csak a fontosabb audienciákra mentek el személyesen, a többire a tolmácsaikat küldték el.

A tolmácsok

A törökök először Konstantinápolyban élő latin keresztényeket (itáliai származású)
alkalmaztak tolmácsként: a mesterség generációnkét öröklődött pl. a Navoni, Grillo és Fornetti családokban. A tolmácsok, törökül dragománok vagy termüdzsánok, a szultán alattvalói voltak, tőle kaptak a fizetést stb. ezért az európaiak megbízhatatlannak tartották őket. Ezért a nyugati államok is elkezdtek saját tolmácsokat képezni, először Velence (giovanni della lingua nevű intézmény), majd Franciaország (enfants de le langues; ezekről bővebben itt lehet olvasni: http://kelemenagnes.blogspot.com/2010/03/agoston-gabor-az-oszman-es-az-europai.html). A tolmácsokat görög és latin nyelvre, az ország kultúrájára, törvényeire és földrajzára is magtanították.

Pierre de Girardin Konstantinápolyban

Elődje az 1685-ben meghalt Gabriel de Lavergne, Guilleragues grófja volt. A gróf
halála után Girardin megérkezéséig felesége vitte tovább az ügyeket.
Amikor Girardin megérkezett Isztambulba 1686 január 6-án, a szultán és a nagyvezír éppen Edirnében voltak, így csak a kajmakámmal tudott beszélni, ennek ellenére megpróbált minél több információt összegyűjteni. A szultánhoz elküldte tolmácsait, hogy üdvözöljék. Neki köszönhetően a francia király is értesült a török elit belharcairól: érkezésekor Kara Ibrahim nagyvezír kegyvesztetté vált, ezért már az új nagyvezír, Szári Szulejmán fogadta a tolmácsokat. A szultánnak (IV. Mehmednek) megbízólevelét is oda kellet adnia, hogy az országban maradhasson. A szultánnal először március 24-én tárgyalt, ekkor a szent helyek kérdése és a birodalom európai helyzete volt a téma. Eredményeiről a királynak egyből beszámolt egy levélben, amelyben azt írja, Lipót osztrák császárnak nincs esélye Magyarországon és Belgrádon túl más török területet elfoglalni.

Bécs és Buda ostroma és a török kiűzése

(Megj.: Ezt csak röviden írom le, mert nem tartozik szorosan a tárgyhoz, akit bővebben érdekel, annak:
http://www.freeweb.hu/dark/liga.html http://hu.wikipedia.org/wiki/A_t%C3%B6r%C3%B6k_ki%C5%B1z%C3%A9se_Magyarorsz%C3%A1gr%C3%B3l )

1683-ban Sobieski János lengyel király közbelépésével Bécs felszabadult a török ostrom alól. Ennek ellenére Lipót császár békére törekedett a törökökkel, mivel Franciaországot sokkal veszélyesebbnek tartotta. A bécsi pápai nuncius kérésére viszont mégis üldözőbe vette a törököket, akiket Párkánynál ismét megvertek bevették Esztergomot, és már Budát fenyegették. A török sereg vezetőjét, Kara Musztafát büntetésül megfojtották. A szultán Buda felmentésére Szári Szulejmán nagyvezírt küldte, de nem járt sikerrel. Girardin, aki ekkor is Konstantinápolyban volt, tudta, hogy a török már nem lesz képes az elvesztett területeket visszahódítani, ahogy az XIV. Lajosnak írt leveléből kiderül.
1687-re a keresztények már a délebbi várakat (Szigetvár, Eszék, Várad) fenyegették. A nagyvezír seregei eredetileg Eszéket akarták védelmezni, majd mikor rájöttek, hogy a I. Lipót serege elmaradt a többitől, a támadás mellett döntöttek, Budát akarták visszafoglalni. A török sereg Belgrádnál gyülekezett, Girardin nagyon pontos leírást ad méreteiről (40 000 gyalogos, 30 000 lovas és 8000 tatár, később Thököly 1500 emberrel csatlakozott) s vonulásáról, de azt is leírja, hogy nagyon rosszul voltak felszerelve és kevés volt az élelmük is. Valószínűleg a Szulejmán mellett tartózkodó tolmácsaitól kapta az információkat. Egyik tolmács, Fontaine a csata alatt is Szulejmán táborában volt a portai főtolmáccsal együtt.

A nagyharsányi csata

A második mohácsi csatának is nevezett ütközetre 1687 augusztus 12-én került sor. A
Lotharingiai Károly vezette keresztények először visszavonulást színleltek, ezzel előcsalogatva a törököket a sáncaik mögül. A törökök ekkor azt gondolták, hogy elfoghatják a hátramaradó II. Miksa Emánuel bajor fejedelmet, és őt túszul ejtve békét zsarolnak ki. Vonulás közben a törökök egy szűk, bozótos völgybe értek, ahol az ellenség rajtuk ütött, nagy részük a völgybe szorulva elesett vagy fogságba került, másik részüket az ellenség a Dráva vagy a Krassó mocsaraiba szorította. A nagyvezír 23 000 lovassal, 3000 gyalogossal, Thököly 3000 katonával Eszékig menekült. A vezérek folytatták volna a hadjáratot, de a közeledő Kászim-nap és a rossz ellátás miatt a katonák fellázadtak és Konstantinápoly felé indultak. A csatáról főként a Lipótnak írt jelentésekből tudunk, mivel a török szultán nem nagyon büszkélkedett vele: korábban győzelmeiről még Perzsiába és Indiába is üzent, erről a vereségről viszont csak az orosz cárnak számolt be. XIV. Lajost sem értesítették, ennek ellenére kémeitől nemsokára tudomást szerzett a csatáról. Egy levelében Girardit is mielőbbi információgyűjtésre utasította.
A vereség után Szulejmánt a katonák leváltották, helyére Köprülü-dámádit (Köprülü veje) nevezték ki. Girardi levelében aggodalmát fejezte ki, mivel szerinte a fellázadt sereg hamarosan a szultán fejét fogja követelni, ráadásul Konstantinápolyban nem voltak csapatok és a rossz gazdasági helyzet miatt egyébként is népszerűtlenné vált az uralkodó. Girardi feljegyzései a fő forrást jelentik az 1867-es felkelésekről: a konstantinápolyi lakosok a lázadás hírére utcai megmozdulásokat rendeztek és a háború beszüntetését követelték. IV. Mehmed Velencével megpróbált békét kötni, sikertelenül Velence folyatta a háborút és még Moreát is elfoglalta. Girardi ekkor arra számított, hogy Magyarország eleste után Erdély, Moldova, Havasalföld és az egész Balkán is elveszik, és az ellenség szabadon vonulhat egészen a fővárosig. Egy nappal később írt levelében viszont már azt írja, Lotharingiai Károly már nem fog télen hadjáratot vezetni. A szultán október 10-én összehívta a dívánt, hogy megreformálja a birodalmat, miközben a lázadók már Edirne vonalában jártak. A díván végül IV. Mehmed lemondatása mellett döntött, helyére II. Szelimet nevezték ki. Ennek ellenére a katonák folytatták a lázadást, a flotta is melléjük állt, majd elfoglalták a fővárost; zsoldjuk kifizetését követelték, amit a kincstár csak részben tudott megadni. A zavargások annyira elharapództak, hogy rövid időre a kereskedelem is leállt a városban. December 15-ei levelében Girardin már a zavargás lecsillapodásáról és a kereskedelem feléledéséről számolt be. December 21-ére az utolsó katona is elhagyta a fővárost, de a birodalom többi részében folytatódtak a lázadások.

A nagyharsányi csatavesztés eldöntötte a háború kimenetelét, így látszólag Girardin erőfeszítései hiábavalóak voltak. A hadjárat második szakaszában (1689-1699) viszont utóda, Pierre Antoine de Castagnéres de Chateaunef szoros kapcsolatokat tudott kiépíteni a törökökkel, és a nekik nyújtott francia segítség igencsak megnehezítette a Habsburgok dolgát. Ezen kívül Girardin feljegyzései a történészek nagyon fontos forrásanyagot jelentenek.

Zubor Zalán