2010. augusztus 13., péntek

Vége a szarvasi nyárnak

Július 9-e óta Magyarországon vagyok. Nem azért nem írtam azóta, mert több mint egy hónap alatt nem történt velem semmi említésre méltó. Épp ellenkezőleg! Olyan sebességgel követték egymást az események, hogy nem tudtam semennyit sem a gép mellett punnyadni. Ezt nem is bánom, de a következő kaland előtt azért nem árt egy kis visszatekintés.

Igazából az utolsó római napokról sem írtam még, pedig egyáltalán nem voltak kalandmentesek. Meglátogatott Hanna, az Amerikában élő magyar barátnőm, akivel 1996-tól kezdve gyerekkorunk minden nyarát végigbarbieztuk és polly pocket-eztük Balatonlellén. Tehát az együtt sülés-fővésben nagy gyakorlatunk van, én is voltam náluk New Jersey-ben. De most először csináltunk csak kettesben maratoni városnézést. Ennek során megesett két olyan dolog, ami Hanna nélkül sosem történt volna meg velem, és nagyon örülök, hogy megestek, mert felszabadultnak éreztem magam a szokásos eltűrő-konfliktuskerülő magatartásomhoz képest. Ehhez a Hannának az a fajta  harciassága kellett, amit a sztereotípia "amerikai pimaszságnak" nevez (persze durvábban is ki szokták fejezni), vagyis a kiállás a jogaink mellett (jó, tudom néha ezt túlhajszolják, de alapvetően hasznos hozzáállás). Az egyik történetben egy trasteverei vacsora (ami pedig önmagában az egyik leghangulatosabb élmény a világon, ha az ember autentikus, tehát kockás terítős, ételkirakós, pórias, olcsó vendéglőt választ) sült el kicsit rosszabbul a vártnál. Miután 40 percen át nem hozták ki a desszertet (és egyáltalán nem volt teltház, csak az volt a baj, hogy kiderült, hogy a Hanna amerikai), szóltam a pincérnek, hogy most már a számlát kérem, akár a desszert kihagyásával is, még 20 percet ráhúztak, így aztán Hanna indítványozására fizetés nélkül leléptünk.Mondanom sem kell, hogy magamtól soha nem mertem volna megtenni. Az a durva, hogy ebben az étteremben már 3szor-4szer jártam korábban, mindig jó fejek voltak, teljesen megfelel a trasteverei trattoria követelményeinek, amiket fentebb vázoltam. A következő sztori még jobban kidomborítja, hogy miként illan el a híres olasz kedvesség és vendégszeretet az amerikai turista láttán.

Mindent megtettem Hanna tiltakozása ellenére is annak érdekében, hogy vatikánkompatibilis öltözékben jelenjen meg a Szt. Péter Bazilikában. Térdig érő ruha boleróval. Nem volt elég. A szoknyahossz megfelelő volta vitatható kérdés, és mint ilyen, kizárólag jóindulat kérdése szerintem, hogy mit fogadunk el annak. A térdkalács teteje oké, vagy csak a közepe vagy az alja? Tudom, hogy iszonyat nevetséges ez a problémafelvetés, de lássuk be, hogy így műlödik. Hannának a térde tetejéig ért a ruhája, amit szerintem el kellett volna fogadniuk a boleró (és ily módon a jószándék és a tisztelet) láttán. De azért rászóltak, hogy nem mehet be (tekintve, hogy eddigre az amber minimum 35 percet állt sorba a biztonsűgi ellenőrzés miatt a már reggel 9kor tűző napon, ilyenkor mindenki kiakad), mire ő: "Are you serious?"... és még pár angol mondat után, a pallérozott elméjű őrtállónk olaszul üvltve közölte, hogy nem tud jenkiül, csak a "jólnevelt" angolt ismeri. (Amíg velünk veszekedett, percenként usque 10 rövidnadrágos vagy ujjatlan felsős nő ment be a templomba.) Ezen a ponton én is ráordítottam, hogy miről is beszélünk, 280 millió ember anyanyelve nem egy beszélnivaló nyelv? Azért mert ő nem érti, azért az már nem angol? Az összecsapás az emblematikus "Yankee, go home!" mondattal végződött az ő részéről, az enyémről pedig - ... azt kitalálhatjátok. Nem lennék büszke erre az olasz szónoklatomra, ha nem előzte volna meg ez a botrányos dolog, hogy Vatikán Állam alkalmazottja megengedi magának, miközben dolgozik, hogy beletiporjon a turista nemzeti identitásába. Ha a jenkizést beleviszi a munkába, akkor én is felhasználhatom az olasz nyelvtudásomat a nyers indulatok kifejezésére.
Mindazonáltal bejuttattam Hannát a Szt. Péterbe. Kerestünk gyorsan egy WC-t, ruhát cseréltünk (az ő ruhája nekem az egész térdemet elfedte). Diadalmasan akartunk bevonulni jenkiző emberünk szeme láttára, de sajnos akkor épp lefoglalta két baseball sapkás japán fiú egrecíroztatása.... =(  De a Vatikán megnézése programpontot is teljesítettük!

Miután hazajöttem, szinte egyből Szarvasre mentem precampre, majd első, majd második turnusra. Nagyon jó, hogy nem kellett egyből a rendes pesti kerégvágásba visszailleszkednem.

Az első turnus elég sok szenvedéssel járt a madrichtársakkal való együttműködés szempontjából, amiből sokat tanultam. A madrichpárommal, Kirával való együttműködés és a gyerekekkel való kapcsolat szempontjából viszont hihetetlenül pozitív és maradandó élmény volt. A második turnus újszerű tapasztalat volt, mert az eddigi 3 madrichságomtól eltérően most negevesekkel dolgoztam (6-10 éves gyerekek), őket is nagyon megszerettem, és Lindát is, a mostani páromat, és több barátságom elmélyülését is köszönhetem az utóbbi 12 napnak.

Nem rég kaptam új fényképezőgépet, mivel a réginek már csak ritkán van kedve működni, így a második turnusról rengeteg képet csináltam (az első alatt még nem tudtam sajnos, de ettől még felejthetetlen emlék marad!), a nagy része olyan tipikus "jaj de büszke vagyok a gyerekekre, milyen ügyesek itt is meg ott is" típusú anyukás kép =), közzé is tettem: http://picasaweb.google.hu/agneskelemen218/Szarvas20102TurnusCsillagok#

Az utolsó napokban nagyon elszomorított, hogy mindjárt vége az idei szarvasi nyárnak, pedig utána is van mire várnom, mert hétfőn megyek 10 napra Izraelbe és igazából tudom, hogy augusztus végén mennyire fel fog dobni, hogy újra belecsöppenhetek a pesti életembe, amit imádok. De akkor is hihetetlen, hogy 5 hét után véget ér a szarvasi nyár és lehet, hogy jövő júniusig nem is járok majd arra!

3 megjegyzés:

bence írta...

Szevasz Ági!

Jó ismét látni Téged a neten - hamarosan én is írok blogbejegyzést; csak engem az örökös időhiány gátol.
A szarvasi élményekről alkalmasint meginterjúvollak - nekem több meghatározó élményem is van Szarvasról, még az ősidőkből :)
Majd hívlak lakásavatóra - engem hamarosan átlöknek a szülők saját lakásba. (Úgy volt, hogy már a napokban - csak ez kitolódott augusztus végére. A lakás gyakorlatilag már készen van, de a szülők hamarosan elutaznak; és azt akarják, hogy azután költözzek, hogy visszajöttek. Az alkotók szemmel akarják tartani a szputnyik kilövését :D).

További szép nyarat!

Ági írta...

Szia Bence!

Gratulálok a nagy eseményhez és előre is köszönöm a meghívást! Kíváncsi vagyok az őskori szarvasi élményekre is. :D Addig is szép nyarat!

bence írta...

Sajnos már csak leginkább képek, és apró történetfoszlányok élnek bennem a több mint tíz évvel ezelőtti táborozásokból :) Ezek közül a legelevenebbet már meséltem is Neked - amikor turnusokon át ívelő sokkot okoztam az Izraelből importált rabbinak; (már a neve is eszembe jutott: Mojsénak hívtuk. Mondjuk rabbik között nem egy hihetetlenül szokatlan név :) ). Emlékszem, hogy a közösségi héber-tanulást komolyan vették; délutánonként hangosbemondók terelték ki a lakókat a megfelelő csoportokba. Azt speciel nem nagyon szerettem, (ahogy akkor a legtöbb kötelező dolgot sem. De voltak tanárok, akik még a kötelező héber-oktatást is meg tudták oldani szórakoztatóan). A madridoknak és a táborvezetőknek néha egészen príma ötleteik voltak a közös programokra.

Lehet, hogy jövőre megpróbálok elmenni külsős látogatóként Szarvasra: tényleg jó volna látni, mennyit változott a tábor 10 év alatt. Külsejében.