2012. augusztus 28., kedd

A szinkronizálás védelmében

Sokat dicsérik azt a tényt, hogy Svédországban még a gyerekfilmek közül is egy csomó szinkron nélkül megy, és ezért a svédek gyerek koruktól jobban tudnak angolul, mint mi. Erről nekem mindig az jutott eszembe, hogy oké, de a magyar színészek miből élnének, ha nem lenne ilyen tömegipar a szinkronizálás, másrészt meg mi lenne a szinkrondramaturgokkal. Ez utóbbi azért jutott eszembe, mert az anyukám legjobb barátnője nagyon jó szinkron dramaturg volt (Székely Anna) és sokat hallottam lelkesen beszélni a szakmájáról, nem csak megélhetési céllal végezte a munkáját, hanem rengeteg kreativitást fektetett bele és izgatták a szakmai problémák. Szóval a szinkron-dramaturgia a műfordítóéval egyenrangú hivatás szerintem, mindkét esetben az alapanyag (irodalmi mű vagy film) és a fordító minősége dönti el a végeredmény színvonalát.

Ma délelőtt, amint elkezdtem nézni a Szex és New York filmváltozatát DVD-n angolul (igen, most bárki nyugodtan megvethet érte, hogy nem elég, hogy a Viasat 3-on meg szoktam nézni az epizódokat, még a film is meg van DVD-n), rájöttem, hogy ha legelőször is eredeti nyelven találkoztam volna a sorozattal, akkor egyetlen további részt sem néztem volna meg belőle, mert mind a négy főszereplő elviselhetetlen hangszínnel csipog, de Sarah Jessica Parker kifejezetten picsog. Spilák Klára (Sarah Jessica Parker magyar hangja) orgánumával viszont még a leges legnagyobb közhelyek is érdekesnek hangzanak és nem bántják a füleim.

4 megjegyzés:

Bálint írta...

Jó, de ez felveti azt a metafizikai, sőt létfilozófiai kérdést, hogy nem gond-e, hogy egy eredetiben rossz sorozatot jóvá változtat a szinkron? Hiszen abban megegyezhetünk, hogy gond, ha egy jót változtat rosszá (az esetek 90%-a), márpedig az elv ugyanaz mindkét esetben. :)

amergin írta...

Ha egy alkalmasint rossz filmet a szinkron valahogy jóvá tud változtatni, akkor az tiszta nyereség. Minden tiszta nyereség, ami a rosszból valahogy jót csinál.

(Erről az jutott eszembe egyébként, hogy nekem volt még réges-régen egy elkeseredett dühös vitám az "új kritikai mozgalomról" [New Criticism Movement], amikor is azt az álláspontot védelmeztem, hogy a szerző intenciói nem különíthetők el a létrehozott műalkotástól. Ugye az Új Kritika [John Crowe Ransom, Thomas Stearns Eliot és mások] azt a felfogást képviselték, hogy az irodalmi elemzésnek a műről, és nem a szerzőről kell szólnia. Ennek a maga korában komoly pozitív hozadéka volt: a művet az átpszichologizálástól akarták megóvni; attól, hogy az elemzés annak keresésében vesszen el, hogy "mire gondolt a szerző?" - és emiatt maga a mű mondanivalója teljesen háttérbe szorul. Én a koncepció bizonyos túlzásai ellen szerettem volna érvelni - de a szóban forgó vitában nagyon csúnyán alulmaradtam; és még nem hagytam fel vele, hogy egyszer visszatérek a problémára.

Summa summarum: az jutott eszembe, hogy ugyanaz a szöveg az egyik szerzőtől lehet egy nagyon ronda antiszemita propagandaanyag, a másiktól pedig egy zseniális stílusparióda. Mi változott? (ha a szövegben egyetlen karakter sem). A szerző intenciója).
Vö. még: http://w.blog.hu/2008/10/13/the_turn_of_the_jew

Ágnes Kelemen írta...

Na igen, ez a létfilozófiai kérdés nagyon súlyosan is felmerül, pl. az is eszembe jutott, hogy talán jobb lett volna soha nem nézni egy percet sem ebből a sorozatból, csak ezt elfedte a jó szinkron?:)

amergin írta...

Lásd mint fentebb: ha a szinkron egy alapvetően jó filmet tudott csinálni az alapanyagból, akkor az tiszta haszon :)