Hogy vagyunk, hogy vagyunk

Most megpróbálok egyszerre és összefüggően írni a szürke hétköznapokról és a nagy élményekről, hogy egy kicsit közelebb kerüljön az elbeszélésem a hitelességhez (itt most a pontossággal rokon értelmére gondolok a szónak). Szükségképpen ártok a pontosságnak azzal, hogy sok mindent jóval a megtörténés után írok le, amikor már sok minden rakódott rá az emlékezetemben, és utólag igyekszem jelentőség szerint rendezgetni a dolgokat, nem a pillanatnyi érzelmeknek engedelmeskedve elmesélni. Na de melyik elbeszélés nem ilyen? Csak általában nincs ennyi önreflexió a bevezetésben, ez bölcsész "szakmai ártalom" (vagyis előre láthatólag leendő szakmám ártalma), az meg történészi őrület, hogy kínosan ügyelek a kronológiai és az adatbeli pontosságra is.

Múlt hétvégén péntek estétől hétfő délutánig Calabriában voltam a szüleimmel, egy barátjuknál. Az első estét Lamezia Terme-ben töltöttük, ahol csatlakozott a csapathoz egy ferrarai házaspár is (a férj Hegel kutató). Az első dolog, ami megütött és egyből Dél-Olaszország mellé hangolt érzelmileg, hogy egyből elkezdték hangsúlyozni, hogy jajj istenem itt Délen minden milyen koszos, elhagyatott, minden messze van, tiszta "disastro". Apu szerint minden észak-olasz ezzel kezdi a társalgást, ha a dél-olaszokról van szó... Mióta az eszemet tudom, mindig szimpatizáltam a valamilyen szempontból kitaszítottakkal, a kiközösítettekkel, a "nem menőkkel". Lehet, hogy az észak-itáliai dialektusok közelebb állnak Dante nyelvéhez, ami az olasz irodalmi nyelv lett, de azért elég sok északi vagy római bölcsész van a szüleim környezetében, aki egy darab idegen nyelvet nem volt képes megtanulni és egyetemi tanár, sőt Hegel vagy Kant specialista... Nem szeretnék átmenni Észak-Itália ellenes fröcsögésbe, mert teljesen lenyűgözött Siena és Toscana is, Umbria is, csak Calabriával kapcsolatban a szolidaritás felerősíti bennem a csodálatot. Azóta megnéztem a Krisztus megállt Ebolinál c filmet is, ami (többek között) arról szól, ahogyan a torinói értelmiségi megismeri a déli nyomort, ami még az 1930as években is olyan volt, mint "Krisztus előtt 3000 évvel", és rádöbben a felelősségre, amit azokért az emberekért senki nem vállalt fel.
Szombaton Palmiban voltunk, egy tengerparti kisváros, ahol filmeket szoktak forgatni. A ferrarai hölgy útitársunk bekéredzkedett egy házba, ahol egy nő éppen presepe-t készített, hogy megnézhessük. A presepe Olaszország nagy részén régi hagyomány, Betlehem makettje, minden templomban is készítenek, és sokszor otthon is (a karácsonyfa csak a II. VH utáni időktől szivárgott be). Erre az anyukám el kezdett hódolni kamerázási szenvedélyének, ami számomra meglepő módon nagyon tetszett a nőnek és a szüleinek is, mindenre azt mondták, hogy "vegye fel ezt is, ugye milyen szép falióra? De azt is vegye fel!...", és még puszit is adtak, annyira meghatotta őket, hogy a távoli Ungheriából érzekőket is érdekli az ő presepe-jük!

Egy olyan étteremben ebédeltünk, ahonnan egyszerre lehet látni Strombolit, Szkyllát és Kharybdist! A tulaj feleségéről kiderült, hogy lengyel és a beszédünkből rájött, hogy magyarok vagyunk, úgyhogy nagyon egymásra találtunk. Mégis csak az a legmeghatóbb Olaszországban, amikor az ember kelet-európaiakkal találkozik. Annyira szép Calabriában a természet, egyrészt az azúrkék tenger, másrészt a hegyek (ez utóbbi főleg ilyenkor, mert nyáron minden kitikkad), és hogy december kzepén is érik minden kertben a narancs és a citrom. Ennek a sok természeti szépség közötti autózásnak a hatására rájöttem, hogy ha fogok tudni vezetni, tuti, hogy a szép tájakon való autózás lesz a hobbim.

Reggio Calabria Lungomare-ja, vagyis tengerparti korzója egy olasz író szerint a világ legszebb kilómétere. Ezt nem volt alkalmam meglátni, mert addigra sötétedett és köd is lett, mire odaértünk, de nagyon valószínűnek tartom. Ebben a városban újabb bizonyítékot találtam arra a tételre, hogy "Everything is possible in Italy". A múzeum, ahol látni lehetne a 2 hatalmas görög bronzszobrot (amiket nemrég találtak a közelben a tengerben, és nagy vita van, hogy elvigyék-e egy turisták által is ismert északi városba, vagy maradjon itt Calabria turizmusát fellendítendő) 2011 végéig zárva van felújítás miatt. De én mégis láttam őket, mert az apukám barátja kifejtette valami építésfelügyelőnek, hogy itt van ez az egyetemista lány, aki nagyon messziről jött, ki tudja mikor fog megint eljutni ide és amúgy is oda van az ókori görögökért, erre beengedtek! Ráadásul semmi nem volt a bronzokon kívül a teremben, úgyhogy így valószínűleg sokkal impozánsabbak is, mint ahogy egy átlagos múzeumi környezetben kinéznének.
Este Palmiban még arra is sor került, hogy egy karaoke bárban életemben először egyedül énekeltem a mikrofonba. És láttam a főtéren (Piazza Primo di Maggio) egy Zöld Macskára emlékeztető helyet is.
A calabriai konyha is megér egy kis fejtegetést (még tőlem is, aki nem túlságosan érdeklődik a gasztronómia iránt): egy csomó paprikás-paradicsomos-fokhagymás étel van, ami emlékeztet a magyaros kajákra, viszont rengeteg haéat és tenger gyümölcseit esznek, és SZicília után (állítólag) itt a legfinomabbak Olaszországban az édességek, de csak nagyon édesszájúaknak ajánlom.

A vasárnapot a hegyvidéken töltöttük, tulajdonképpen bizantológiai túrát tettünk. Ez a terület a Kelet-Római Birodalomhoz tartozott, az arab hódítások sem szakították le (SZicíliával ellentétben), végül a 10. században hódították meg a normannok és ezután katolizálták csak. Persze jó ideig együtt élt a keleti és a nyugati keresztény kultúra. Először Kölni Szent Brúnó kolostorát láttuk, őt is a calabriaiak latinzálására küldte ide a pápa. Utána láttunk egy egyszerű, de nagyon szép kis bizánci templomot. Santuario Montestella volt a legérdekesebb, egy mészkőbarlangba épített kolostor, egy olyan ikon is van benne, ami IStent ábrázolja, a 9. században épült az egész, szóval már túl voltak addigra a képromboláson. Egyébként rengeteg bizánci szerzetes menekült Itáliába a képrombolás miatt. A mészkőbarlang-kolostor mellett megmaradt egy későbbi normann erőd romja is (csak eléggé benőtte az indiai füge). Utána láttam II. Ottó nrcs és és a bizánciak csatájának helyszínét is, az emléktábla szerint mindkét oldalon 4000 katona esett el, a bizánciak nyertek, de később hozzáadták a császár lányát, Teophanut Ottóhoz. EGyébként nem lehet tudni, hogy konkrétan hol volt az a csata Calabrián belül.

Hétfőn Gerace városát néztük meg. A 8. században az arab portyázók miatt a part menti településekből befelé, a hegyvidékre menekültek az emberek, így a Locriból menekülők alapították Gerace-t. A katedrálisa nagyon nagy a városka mindenkori méretéhez és lakosságához képest is, mert a politikai jelentősége ehhez képest számottevő volt. A 980as években megjöttek a normann hódítók, a pápa latinizálási küldetésével felvértezve erkölcsileg, és többek közöttt ezt a katedrálist is átalakították latin kereszt alakúvá. De emellett a szász építészet hatása is látszik azáltal, hogy az apszis és a mellékhajók oltárai között nincs átjárás. Mindezt nem útikönyvekből tudtam meg, hanem egy helyi ismerős-ismerősétől, aki művészettörténész és Bizánc szakértő, nagyon jól tud görögül, Görögországban kutatta a keresztes hadjűratok latin államaiban kifejtett ferences tevékenységet. Az egész utazásról sok-sok fénykép, mániákus módon ellátva ismeretterjesztő megjegyzésekkel a címre klikkelve elérhető. :D

Azóta, a szünet előtti utolsó héten még egyszer jól kiakasztott az egyetem, ugyanis a nagy nehezen elért tutorom felvilágosított, hogy nem vizsgázhatok másik karon lévő tanárnál, mint amire be vagyok iratkozva. EZ azért tetszik, mert két bölcsészkar van (hátsóinfókból tudom, hogy kizárólag személyes hatalmi harcok miatt alakult így, ahogy az ELTÉnis lenni szokott, és valószínűleg általános jelenség, az egyik bölcséz
szkaron van az egyik klub, a másikon a másik, és a főnökök utálják egymást). És mondanom sem kell, hogy a vizsgák nagy része, amiket választottam, a másik bölcsészkaron van (az enyémet "irodalom és filozófiának", a másikat "humán tudományoknak" hívják"). Miből vizsgázhatok? A filmszakosoknak közismereti tárgyként meghirdetett töri kurzusból, mert ott nagyon jó fej a tanár és megbeszéltem vele. NON SENSE! Írtam egy szívfacsaró e-mailt a tutoromnak, hogy tudom, hogy nem ő tehet róla, de elég csalódott vagyok, hogy mindig kiderül egy-egy értelmetlen szabály, amit nem tudtam, és alapjaiban rúgja fel a terveimet... Apu azt mondta, hogy a szíve facsarodott össze a levél olvastán, biztos a tanárnőnek is, mert tök jól fogalmaztam meg és foglaltam össze azt az abszurditást, hogy egy valamiben akadályozzák szerencsétlen hallgatót: a tanulásban. :) A filmszakosoknak tartott óra tanára, Lidia Piccioni viszont nagyon-nagyon kedves, aztmondta, hogy csak az OLaszországgal kapcsolatos részeket tanuljam meg a tankönyvből, meg azokat a plusz olvasmányokat olvassam, mert mint másodéves töri szakos nyilván többet tudok már sok mindenről, mint az elsős filmszakosok, viszont külföldiként hasznos részletesen megtanulnom Olaszország történetét.

Ma sikerült megnéznem két templomot is, ami eddig minden próbálkozásomkor zárva volt. A Santa Agnese in Agonét, presepe is van már, meg megint megnéztem SZent Ágnes koponyáját. Erről jobban el tudom hinni, hogy Ágnesé volt, mint Sienai Szent Katalin fejéről a sienai Szent Domonkos templomban. EZ csak csont, és semmi bizonykodó felirat nincs... Ami még érdekesebb, a Via Giulián lévő Halál temploma, barokk, de egyáltalán nem túldíszített, pici, viszont sokkal nagyobb presepet építettek itt, mint a Santa Agneseben, ami jóval jelentősebb templom. Ezt a templomot azoknak építették a 17. században, akik úgy haltak meg Róma utcáin, hogy nem volt, aki eltemesse őket... Elég sötét gondolattal sikerült zárni, úgy látom... Hát akkor most elmegyek tanulmányozni az olasz liberalizmus történetét az egyesítés után...