A frankokról szóló órámon a száli törvénykönyvet olvassuk. Minden mondathoz mást szólított fel a tanár, és érdekes dolgok jöttek ki. Úgy látom, az olaszoknak nagyon bezavar a nyelvrokonság, mert kb. minden szó alakilag latin eredetű, csak éppen tök mást jelent. De amelyik szónak nem létezik olasz megfelelője, az is annyira hasonlít formailag egy olasz szóra, hogy automatikusan beugranak. Ehhez az is hozzájárul, hogy az olasz kiejtési szabályok szerint olvasnak latinul, így pl. azt, hogy "iuxta" (itt az volt, hogy mellett), arra fordította egy évfolyamtársam, hogy "giusta" (igazságos). Még is csak meg van az előnye szép egzotikus anyanyelvemnek. :)
Így aztán most a harmadik latin kiejtési rendszert igyekszem megszokni a hagyományos után, ami szerint Imre Flóra tanított minket, és az ELTÉn dívó restituált után. (Mondjuk most könnyű átszokni, mert gyakran én is olaszosan olvasok dolgokat.)
Meg az is kiderült, hogy az órán a többiek nem tanultak Herbernél, mert akkor a felismerés miatt megértették volna egyből azt a mondatot, hogy "Vivat qui Francus diligit, Christus...". Nekünk ugyanis nagyon sokszor elmondta Herber, hogy "Éljen Krisztus, ki a frankokat szereti...".
2010. március 25., csütörtök
2010. március 24., szerda
BKV versus ATAC - avagy mindenki a sajátját utálja
Azt nyikatkozta nekem egy Sziget Fesztivál kapcsán Pestet megjáró olasz srác, hogy helyes, hogy a BKV drágább az ATAC-nál (értsd: a római tömegközlekedés-szimulációt bonyolító pszeudo-részvénytársaság), mert tök jól működik!
Ágoston Gábor: Az oszmán és az európai diplomácia a kölcsönösség felé vezető úton
Forrás: Híd a századok felett: Tanulmányok Katus László 70. születésnapjára c. könyv főszerk Hanák Péter, Pécs, 1997
Ágoston Gábor: Az oszmán és az európai diplomácia a kölcsönösség felé vezető úton
A 16. század elejére az Oszmán Birodalom Európában is megkerülhetetlen hatalmi tényezővé vált: magyarországi hódításaival beavatkozott a korszakot meghatározó Habsburg-Francia vetélkedésbe. Ezért a 16. században minden európai állam létrehozta saját állandó nagykövetségét Isztambulban. Ezzel szemben a törökök 1793-ig egy követséget sem hoztak létre Európában, ezzel nemcsak a diplomáciában váltak passzív féllé, de a kémkedési lehetőségeik is leszűkültek (részben ez vezetett a bukáshoz).
A Muszlimok világképe
A muszlim ember a világot két részre bontotta: a Dar-al-Iszlámra, vagyis az Iszlám Házára és a Dar-al-Harbr-ra, a Háború Házára. Az előbbin a muszlim államvallású országokat értették, az utóbbin a világ többi részét. Egy muzulmán nem tartózkodhatott huzamosabb ideig a Dar-al-Iszlámon kívül: ezért nem is alapítottak követségeket keresztény területeken (sem a törökök, sem más muszlim államok); ha egy terület keresztény uralom alá került, a lakóknak azt is el kellett hagynia. Példaként Mohamed Medinába menekülését (Hidzsra) hozták fel, aki szintén a hitetlenek elől menekült.
Mivel az iszlám szerint csak egy isten létezik, úgy gondolták, ideális esetben Dar-al-Iszlámot is egy uralkodó kell, hogy irányítsa (legideálisabb esetben pedig az egész világ a Dar-al-Iszlám lenne). Viszont a muszlim állam köteles védelmezni a területén élő más vallásúakat is, de csak akkor, ha azok egyistenhitűek, más néven a Könyv Népei (ahl al-kitab): zsidók és keresztények. A török hódítás megtorpanás után az iszlám-jogtudósok bevezettek egy újabb kategóriát: Dar-al-Ahb, a Béke vagy Szerződés Háza, ide azok a keresztény népek tartottak, akik elismerték a török uralmat és adót fizettek.
A dzsihádról és a békéről
A Korán és a későbbi jogtudósok nem fogalmaztak egyértelműen az Isten Háza és a Háború Háza közti háborúval és békével kapcsolatban. A Koránban a dzsihád szó általában szent háborúként szerepel, de sok helyen csak az iszlám terjesztését és gyakorlását jelenti, ami végezhető békésen vagy fegyverrel is. A jogtudósok nagy része a békét tartotta természetes állapotnak, és csak a védekezés lehetett szent háború. Emiatt az ellenség első békeajánlatát el kell fogadni. A négy legnagyobb szunnita vallásjogi iskola közül három (hanafita, málikita, hanabalita) szerint bizonyos időre kell békeszerződést kötni, és ez alatt az idő alatt nem szabad új háborút indítani, kivéve, ha a másik fél szegi meg a békét. Így tartották a hanafita iskolát követő oszmánok is. Viszont szerintük a könyv népei ellen addig kell folytatni a háborút, amíg azok el nem fogadják az adófizetést, tehát nem kell (anyagilag nem is éri meg) megtéríteni őket. Ezzel szemben a sáfita iskola szerint lehetetlen a vallások közti béke, és a cél az egész világ iszlamizálása. Így bármelyik hitetlen ország ellen bármikor indítható háború. Békét csak szükség esetén lehet kötni, de tíz évnél nem tarthat tovább és bármikor felbontható.
Az oszmánok valójában a rivális iszlám irányzatok (síita) és államok (anatóliai török fejedelemségek, mamelukok) elleni harchoz vették elő a dzsihád és a hitharc (gaza) eszméjét, nem a kereszténység ellen. Mivel hivatalosan a szultán egyetlen célja a hit fegyveres terjesztése, ezért jogos minden más muszlim állam elleni háború, mivel azok csak akadályozzák az egységes Dar-al-Iszlám megteremtésében. Az ilyen hadjáratok előtt a szultán írásos engedélyt (fetva) kért általában az isztambuli főmuftitól. A főmufti még az Egyiptom elleni hadjáratra is engedélyt adott, pedig annak egyik célpontja a kairói kalifa, a szunnita egyház akkori feje volt. A hadjárat után a szultán, I. Szelim felvette a kalifai címet.* A keresztények ellen már nem is volt szükségük ilyen megerősítésre, habár ezeket a hadjáratokat is a dzsihád vagy a gaza jegyében indították el. Békét is a vallási előírásoknak megfelelően, ideiglenesen kötöttek, kivéve az 1774-es kücsük-kajnardzsi békét Oroszországgal: ekkora már kezdték átvenni az európai mintákat és „örök békét” kötöttek.
Miért nincsenek állandó török követségek?
Az oszmánok nemcsak vallási megfontolásból nem állítottak fel állandó követségeket Európában. A birodalom fénykorában a szultán nem volt rászorulva, hogy békét kérjen az európai államoktól. Ekkoriban gyakorlatilag csak háborús ügyekben alkalmazták a diplomáciát, ezért a követek kiküldése, a béketárgyalások kezdeményezése a vereség beismerésének számított. Az oszmánok ezt nagyon megalázónak találták, ezért még ha vesztettek, akkor is Isztambulban tárgyaltak, és ügyeltek arra, hogy a másik fél kezdeményezzen. Néha azért előfordult, hogy a törökök kénytelenek voltak diplomatákat küldeni európai udvarokba, pl. Hunyadi téli hadjárata idején. Viszont hivatalosan ekkor is Ulászló magyar király tette meg az első lépést, de persze valójában a szultán kezdeményezte. Ezért megpróbáltak úgy tenni, mintha a békekötés nem is lenne igazi diplomáciai megegyezés: a megbízott követ, egy görög szerzetes nem volt hivatásos diplomata.
Miután az európai államok mind felállították saját követségeiket Isztambulban, a Porta nem érezte szükségét, hogy ezt viszonozza, elegendőnek találta az otthoni nagykövetségeket. De maguk az európai államok sem szorgalmazták, hogy a törökök a keresztény Európa belsejében állandó képviseleteket hozzon létre. Még a törökbarát franciák sem látták őket szívesen, 1581-ben III. Henrik három hónapig várakoztatta a török követeket, alig akarta őket beengedni az országba. A követek Velencében várakoztak, de onnan is majdnem kidobták őket, mert az ottani francia követ szerint a fogadásuk „ellenkezett a kereszténységgel”. Ez a magatartás a muszlimokkal szemben még századokig fennállt, mivel néha tényleg kellemetlen vendégek voltak (pl. 1714-ben perzsa és észak-afrikai követek Franciaországban), nem ismerték (vagy nem akarták betartani) a helyi szokásokat.
A kereskedelemben is hasonlóan egyoldalú volt a viszony. A nyugatiak egymás után hoztak létre kereskedelmi állomásokat (fondaco) és manufaktúrákat az Oszmán Birodalomban, viszont a muszlim kereskedőket nem látták szívesen. Emiatt csak a görög, örmény vagy zsidó kereskedőknek volt esélye a birodalmon kívül. Kivételt képezett Velence, ahol 1579-ben létrehozták az első török kereskedőházat (Fondaco dei Turchi) egy fogadóban. A kereskedőket persze szigorúan ellenőrizték, de az üzlet így is gyümölcsöző volt, az újabb és újabb kereskedők hamarosan kinőtték az Angyalhoz címzett fogadót (Osteria dell’ Angelo), és lakóházakban vagy más fogadókban kellett őket elszállásolni.
A török kolónia persze Velencében is komoly ellenállásba ütközött, az európaiak minden muszlimban török kémet láttak, ezért szinte sehol máshol nem alakult ki hasonló telephely. A szultán keresztény alattvalói viszont sok helyre eljutottak: pl. 1582-ben Antwerpenben négy „török” kereskedő nyitott üzletet, akik valójában mind olaszok, de a szultán alattvalói voltak. Ez a „török kereskedőház” nem volt hosszú életű, 1584-ben a spanyolok elfoglalták a várost, a házat pedig lerombolták.
Nem tartható tehát az a korábbi nézet, hogy a törökök csak vallási okokból kerülték az állandó követségek létesítését. Főként mivel nemcsak Európában, de a muszlim uralkodók országaiban (Perzsia, indiai Nagymogul Birodalom) sem tartottak állandó követségeket.
Európai állandó követségek Isztambulban
A nagykövetség intézménye Itáliában jött létre a 15. században, az 5 nagy itáliai állam (Velence, Milánó, Firenze, Nápoly, Pápai Állam) között. Ezzel megszűnt a korábban a pápa által irányított egyetemes keresztény diplomácia. Az állandó követ feladatait először Ermolao Barbaro velencei diplomata (bailo) foglalta össze De officio legati c. munkájában: a követ fő feladata az állam érdekeinek védelme, szövetségek kötése és a hírszerzés. A 15. század végére az intézmény egész Európában elterjedt, ekkor a velenceiek bevezették az írásos ügyintézést, titkárok segítségével.
Isztambulban is Velence állította fel az első követséget 1454-ben, aminek segítségével több, mint 100 évig meg tudta őrizni a békét a Portával. Másodikként Franciaország következett, akik a Habsburgok ellensúlyát látták a törökökben. A „legkeresztényibb király”, I. Ferenc már nyíltan szövetséget (kapituláció) kötött a Portával 1536-ban. Ez a szerződés még nem volt teljesen hivatalos, de 1569-ben már mindkét uralkodó írásban is ratifikálta a szerződést. A magyarországi török hódítás után Habsburg Ferdinánd is rászánta magát a diplomáciai kapcsolatfelvételre: 1547-ben megérkezett Isztambulba az első Habsburg követ, Giovanni Maria Malvezzi (török források szerint az első osztrák követség már 1528-ban felépült). Az állandó követet rezidensnek, később orátornak nevezték, megkülönböztetve az ideiglenes követtől, az internuncius-tól; feladata volt a szerződéskötéseken kívül az információszerzés is.
A 16-17. század fordulóján Anglia és Hollandia is megnyitotta a követségeit, főként kereskedelmi megfontolásból. Később, a török kiűzése után közvetítőként léptek fel a török kiűzése után a Porta és a Szent Liga között (persze szokás szerint a kontinentális erőegyensúlyt akarták fenntartani). Anglia első követei kereskedők voltak (pl. William Harborne, az első nagykövet), és leginkább kereskedelmi szerződéseket kötöttek. A holland-török kapcsolatok kiépítésében nagy szerepe volt Joseph Nasinak, másik nevén Don Juan Miqueznek. Ő egy spanyol származású zsidó kereskedő volt, aki kiterjedt üzleti kapcsolatainak köszönhetően I. Szulejmán és II. Szelim nemhivatalos külügyi tanácsadója lett. 1564-ben javasolta a szultánnak, hogy hozzanak létre kereskedőházat Antwerpenben, ahol támogatást remélhetnek az ott élő szefárd zsidó és marrano kereskedőktől (ebből lett a már említett „török” kereskedőház). Nasi javasolta egy spanyolellenes holland-török szövetség megkötését is, de ebből nem lett semmi. Viszont a kereskedelem beindulása fellendítette a holland-török kapcsolatokat, holland kereskedők (francia és angol védelemmel, hogy a spanyolokat gyengítsék) megjelentek a Földközi-tengeren és 1612-ben megkötötték az első holland-török kapitulációt.
Őrizet és fogság
Az isztambuli követeket elvileg a Korán által előírt vendégszeretettel (aman) fogadták. Gyakorlatilag viszont állandó katonai felügyelet alatt álltak, bármilyen szabálysértésért házi őrizetbe kerülhettek és biztonságuk sem volt garantált. Jellemző volt, hogy ha egy állam hadat üzent a Portának, a követeket letartóztatták. Így járt pl. Giovanni Maria Malvezzi és Hyeronimus Laski Habsburg követ, ráadásul a vagyonukat is elkobozták. A törökök ekkor úgy érveltek, hogy a követ Ferdinánd miatt került fogságba, mert ő támadta meg a törököket, vagy mert nem fizette a sarcot. A törökök úgy tartották, a követ a szerződés zálogául, túszként tartózkodik náluk, ezért teljesen jogos bebörtönözni. Ezzel a szokással csak az 1806-os orosz-török háború idejére hagytak fel.
Követségi tolmácsok
Mivel az európai közvetítőnyelvet, a latint a törökök nem ismerték, tolmácsokra volt szükség. A 15-16. században a magyar, a görög és a délszláv nyelveket használták közvetítőnyelvként, a budai pasák is általában magyarul leveleztek Béccsel. Isztambulban az ott élő latin keresztényeket alkalmazták tolmácsként. Egyes családokban (pl. Fornetti) öröklődött a tolmácsmesterség (dragomán), amit a szultán által kiállított engedéllyel (berát) végezhettek. Az európai követek gyakran panaszkodtak a tolmácsok alkalmatlanságára, ezért saját tolmácsokat kezdtek képezni. Ebben is Velence járt élen, akik nyelvtanulás és a helyi szokások megismerése céljából küldtek ki embereket.
Franciaországban Jean-Babtiste Colbert, XIV. Lajos pénzügyminisztere 1669-ben alapított tolmácsképző intézetet Perában. Az itt tanulók állami és kereskedelmi küldöttségek mellett is kaphattak munkát. XIV. Lajos 1700-ban 12 török alattvalónak adott ösztöndíjat, hogy a jezsuita egyetemen teológiát és nyelveket tanuljanak, majd otthon hittérítőként vagy tolmácsként működjenek. Később a párizsi kollégiumban is folytattak arab és török nyelvoktatást.
Anglia sikertelenül próbálkozott saját tolmácsok képzésével, az angol követ, Sir William Trumbull is panaszkodott, hogy az angolok képtelenek törökül megtanulni.
Maguk a követek szinte sosem ismerték a nyelvet, minden párbeszéd tolmácsokon keresztül zajlott. A tolmácsoknak a nyelven kívül az ország kultúráját, törvényeit és történelmét is ismerniük kellett.
A követekre leselkedő veszélyektől a tolmácsok sem voltak biztonságban. Pl. Vincenzo Bratutti raguzai tolmácsot a Habsburg rezidens mérgezte meg (végül túlélte), mivel veszélyeztette az állását. Fizikailag is fárasztó volt a munka, mivel a követségek Perában voltak, ami a város másik végében van, távol a szultáni palotától. Sok tolmács kérte felmentését egészségügyi okokra hivatkozva.
A Porta görög tolmácsai és a török diplomácia európaizálódása
A Porta kezdetben áttért renegátokat alkalmazott tolmácsnak, később pedig isztambuli görögöket. Az isztambuli görög arisztokrácia rendkívül művelt réteg volt, mivel fiaikat európai egyetemekre járatták, a tolmácsolás mellett orvosként is bekerülhettek magas udvari körökbe (ekkorra már a nyugati orvostudomány volt a fejlettebb). Korábban a diplomáciában nagy szerepük volt a Spanyolországból elmenekült szefárd zsidóknak is, viszont a századok folyamán ők elvesztették a kapcsolatot a nyugattal: az első pár generáció után már nem beszéltek nyelveket, és egyetemeket is keleten végeztek, ezért helyüket a görögök vették át, akik pozíciójukat az 1821-es görög felkelésig őrizték.
Az isztambuli görögök jó helyzete főleg Panayoti Nicoussioi Mamonas-nak volt köszönhető: Panayoti Paduában tanult, először Köprölü Ahmed fiának volt udvari tolmácsa, majd 1661-től a Porta főtolmácsává lépett elő (ezt a posztot csak számára alapították). Panayoti halála után egy másik görög, Alexander Mavrocordato lett a főtolmács. Alexander is itáliában (Róma, Padua, Bologna) tanult, a tolmácsoláson kívül az orvosláshoz is értett. Több mint 25 évig viselte a tisztséget, ezalatt a török diplomácia meghazározó személyiségévé vált, nagy szerepe volt a Szent Ligával való békekötésnek is. Alexander Mavrocordato vezetése alatt kezdte átvenni az oszmán diplomácia az európai mintákat.
A karlócai békét 10 évig tartó tárgyalások előzték meg, amiből már kitűnik, hogy Európa sem ősellenségként tekintett már a törökre, hanem egyenrangú félként. A hosszú tárgyalások alatt a török diplomaták is sokat tanultak nyugati kollégáiktól. A karlócai béke után a törökök rájöttek, hogy az államuk nem az iszlám hit egyedüli védelmezője a keresztény nyugattal szemben, hanem az európai államrendszer része. A 18. században Poroszországgal, Svédországgal és Lengyelországgal kötöttek szövetséget Ausztria és Oroszország ellen. Még az isztambuli főmufti is elismerte, hogy az iszlám ügyéhez hitetlenek segítségére is számítani kell. Az 1790-es években III. Szelim létrehozta az első állandó török követségeket Európában, de a napóleoni háborúk miatt ezek nem voltak hosszú életűek. Az 1821-es görög szabadságharc végleg halálra ítélte ezeket a képviseleteket. Végül csak 1835-36-ban, II. Mahmud uralma alatt tudtak működő külképviseleteket létrehozni a nyugati fővárosokban, ezzel végleg lezárult az egyoldalúság korszaka a török diplomácia történetében.
Zubor Zalán
Ágoston Gábor: Az oszmán és az európai diplomácia a kölcsönösség felé vezető úton
A 16. század elejére az Oszmán Birodalom Európában is megkerülhetetlen hatalmi tényezővé vált: magyarországi hódításaival beavatkozott a korszakot meghatározó Habsburg-Francia vetélkedésbe. Ezért a 16. században minden európai állam létrehozta saját állandó nagykövetségét Isztambulban. Ezzel szemben a törökök 1793-ig egy követséget sem hoztak létre Európában, ezzel nemcsak a diplomáciában váltak passzív féllé, de a kémkedési lehetőségeik is leszűkültek (részben ez vezetett a bukáshoz).
A Muszlimok világképe
A muszlim ember a világot két részre bontotta: a Dar-al-Iszlámra, vagyis az Iszlám Házára és a Dar-al-Harbr-ra, a Háború Házára. Az előbbin a muszlim államvallású országokat értették, az utóbbin a világ többi részét. Egy muzulmán nem tartózkodhatott huzamosabb ideig a Dar-al-Iszlámon kívül: ezért nem is alapítottak követségeket keresztény területeken (sem a törökök, sem más muszlim államok); ha egy terület keresztény uralom alá került, a lakóknak azt is el kellett hagynia. Példaként Mohamed Medinába menekülését (Hidzsra) hozták fel, aki szintén a hitetlenek elől menekült.
Mivel az iszlám szerint csak egy isten létezik, úgy gondolták, ideális esetben Dar-al-Iszlámot is egy uralkodó kell, hogy irányítsa (legideálisabb esetben pedig az egész világ a Dar-al-Iszlám lenne). Viszont a muszlim állam köteles védelmezni a területén élő más vallásúakat is, de csak akkor, ha azok egyistenhitűek, más néven a Könyv Népei (ahl al-kitab): zsidók és keresztények. A török hódítás megtorpanás után az iszlám-jogtudósok bevezettek egy újabb kategóriát: Dar-al-Ahb, a Béke vagy Szerződés Háza, ide azok a keresztény népek tartottak, akik elismerték a török uralmat és adót fizettek.
A dzsihádról és a békéről
A Korán és a későbbi jogtudósok nem fogalmaztak egyértelműen az Isten Háza és a Háború Háza közti háborúval és békével kapcsolatban. A Koránban a dzsihád szó általában szent háborúként szerepel, de sok helyen csak az iszlám terjesztését és gyakorlását jelenti, ami végezhető békésen vagy fegyverrel is. A jogtudósok nagy része a békét tartotta természetes állapotnak, és csak a védekezés lehetett szent háború. Emiatt az ellenség első békeajánlatát el kell fogadni. A négy legnagyobb szunnita vallásjogi iskola közül három (hanafita, málikita, hanabalita) szerint bizonyos időre kell békeszerződést kötni, és ez alatt az idő alatt nem szabad új háborút indítani, kivéve, ha a másik fél szegi meg a békét. Így tartották a hanafita iskolát követő oszmánok is. Viszont szerintük a könyv népei ellen addig kell folytatni a háborút, amíg azok el nem fogadják az adófizetést, tehát nem kell (anyagilag nem is éri meg) megtéríteni őket. Ezzel szemben a sáfita iskola szerint lehetetlen a vallások közti béke, és a cél az egész világ iszlamizálása. Így bármelyik hitetlen ország ellen bármikor indítható háború. Békét csak szükség esetén lehet kötni, de tíz évnél nem tarthat tovább és bármikor felbontható.
Az oszmánok valójában a rivális iszlám irányzatok (síita) és államok (anatóliai török fejedelemségek, mamelukok) elleni harchoz vették elő a dzsihád és a hitharc (gaza) eszméjét, nem a kereszténység ellen. Mivel hivatalosan a szultán egyetlen célja a hit fegyveres terjesztése, ezért jogos minden más muszlim állam elleni háború, mivel azok csak akadályozzák az egységes Dar-al-Iszlám megteremtésében. Az ilyen hadjáratok előtt a szultán írásos engedélyt (fetva) kért általában az isztambuli főmuftitól. A főmufti még az Egyiptom elleni hadjáratra is engedélyt adott, pedig annak egyik célpontja a kairói kalifa, a szunnita egyház akkori feje volt. A hadjárat után a szultán, I. Szelim felvette a kalifai címet.* A keresztények ellen már nem is volt szükségük ilyen megerősítésre, habár ezeket a hadjáratokat is a dzsihád vagy a gaza jegyében indították el. Békét is a vallási előírásoknak megfelelően, ideiglenesen kötöttek, kivéve az 1774-es kücsük-kajnardzsi békét Oroszországgal: ekkora már kezdték átvenni az európai mintákat és „örök békét” kötöttek.
Miért nincsenek állandó török követségek?
Az oszmánok nemcsak vallási megfontolásból nem állítottak fel állandó követségeket Európában. A birodalom fénykorában a szultán nem volt rászorulva, hogy békét kérjen az európai államoktól. Ekkoriban gyakorlatilag csak háborús ügyekben alkalmazták a diplomáciát, ezért a követek kiküldése, a béketárgyalások kezdeményezése a vereség beismerésének számított. Az oszmánok ezt nagyon megalázónak találták, ezért még ha vesztettek, akkor is Isztambulban tárgyaltak, és ügyeltek arra, hogy a másik fél kezdeményezzen. Néha azért előfordult, hogy a törökök kénytelenek voltak diplomatákat küldeni európai udvarokba, pl. Hunyadi téli hadjárata idején. Viszont hivatalosan ekkor is Ulászló magyar király tette meg az első lépést, de persze valójában a szultán kezdeményezte. Ezért megpróbáltak úgy tenni, mintha a békekötés nem is lenne igazi diplomáciai megegyezés: a megbízott követ, egy görög szerzetes nem volt hivatásos diplomata.
Miután az európai államok mind felállították saját követségeiket Isztambulban, a Porta nem érezte szükségét, hogy ezt viszonozza, elegendőnek találta az otthoni nagykövetségeket. De maguk az európai államok sem szorgalmazták, hogy a törökök a keresztény Európa belsejében állandó képviseleteket hozzon létre. Még a törökbarát franciák sem látták őket szívesen, 1581-ben III. Henrik három hónapig várakoztatta a török követeket, alig akarta őket beengedni az országba. A követek Velencében várakoztak, de onnan is majdnem kidobták őket, mert az ottani francia követ szerint a fogadásuk „ellenkezett a kereszténységgel”. Ez a magatartás a muszlimokkal szemben még századokig fennállt, mivel néha tényleg kellemetlen vendégek voltak (pl. 1714-ben perzsa és észak-afrikai követek Franciaországban), nem ismerték (vagy nem akarták betartani) a helyi szokásokat.
A kereskedelemben is hasonlóan egyoldalú volt a viszony. A nyugatiak egymás után hoztak létre kereskedelmi állomásokat (fondaco) és manufaktúrákat az Oszmán Birodalomban, viszont a muszlim kereskedőket nem látták szívesen. Emiatt csak a görög, örmény vagy zsidó kereskedőknek volt esélye a birodalmon kívül. Kivételt képezett Velence, ahol 1579-ben létrehozták az első török kereskedőházat (Fondaco dei Turchi) egy fogadóban. A kereskedőket persze szigorúan ellenőrizték, de az üzlet így is gyümölcsöző volt, az újabb és újabb kereskedők hamarosan kinőtték az Angyalhoz címzett fogadót (Osteria dell’ Angelo), és lakóházakban vagy más fogadókban kellett őket elszállásolni.
A török kolónia persze Velencében is komoly ellenállásba ütközött, az európaiak minden muszlimban török kémet láttak, ezért szinte sehol máshol nem alakult ki hasonló telephely. A szultán keresztény alattvalói viszont sok helyre eljutottak: pl. 1582-ben Antwerpenben négy „török” kereskedő nyitott üzletet, akik valójában mind olaszok, de a szultán alattvalói voltak. Ez a „török kereskedőház” nem volt hosszú életű, 1584-ben a spanyolok elfoglalták a várost, a házat pedig lerombolták.
Nem tartható tehát az a korábbi nézet, hogy a törökök csak vallási okokból kerülték az állandó követségek létesítését. Főként mivel nemcsak Európában, de a muszlim uralkodók országaiban (Perzsia, indiai Nagymogul Birodalom) sem tartottak állandó követségeket.
Európai állandó követségek Isztambulban
A nagykövetség intézménye Itáliában jött létre a 15. században, az 5 nagy itáliai állam (Velence, Milánó, Firenze, Nápoly, Pápai Állam) között. Ezzel megszűnt a korábban a pápa által irányított egyetemes keresztény diplomácia. Az állandó követ feladatait először Ermolao Barbaro velencei diplomata (bailo) foglalta össze De officio legati c. munkájában: a követ fő feladata az állam érdekeinek védelme, szövetségek kötése és a hírszerzés. A 15. század végére az intézmény egész Európában elterjedt, ekkor a velenceiek bevezették az írásos ügyintézést, titkárok segítségével.
Isztambulban is Velence állította fel az első követséget 1454-ben, aminek segítségével több, mint 100 évig meg tudta őrizni a békét a Portával. Másodikként Franciaország következett, akik a Habsburgok ellensúlyát látták a törökökben. A „legkeresztényibb király”, I. Ferenc már nyíltan szövetséget (kapituláció) kötött a Portával 1536-ban. Ez a szerződés még nem volt teljesen hivatalos, de 1569-ben már mindkét uralkodó írásban is ratifikálta a szerződést. A magyarországi török hódítás után Habsburg Ferdinánd is rászánta magát a diplomáciai kapcsolatfelvételre: 1547-ben megérkezett Isztambulba az első Habsburg követ, Giovanni Maria Malvezzi (török források szerint az első osztrák követség már 1528-ban felépült). Az állandó követet rezidensnek, később orátornak nevezték, megkülönböztetve az ideiglenes követtől, az internuncius-tól; feladata volt a szerződéskötéseken kívül az információszerzés is.
A 16-17. század fordulóján Anglia és Hollandia is megnyitotta a követségeit, főként kereskedelmi megfontolásból. Később, a török kiűzése után közvetítőként léptek fel a török kiűzése után a Porta és a Szent Liga között (persze szokás szerint a kontinentális erőegyensúlyt akarták fenntartani). Anglia első követei kereskedők voltak (pl. William Harborne, az első nagykövet), és leginkább kereskedelmi szerződéseket kötöttek. A holland-török kapcsolatok kiépítésében nagy szerepe volt Joseph Nasinak, másik nevén Don Juan Miqueznek. Ő egy spanyol származású zsidó kereskedő volt, aki kiterjedt üzleti kapcsolatainak köszönhetően I. Szulejmán és II. Szelim nemhivatalos külügyi tanácsadója lett. 1564-ben javasolta a szultánnak, hogy hozzanak létre kereskedőházat Antwerpenben, ahol támogatást remélhetnek az ott élő szefárd zsidó és marrano kereskedőktől (ebből lett a már említett „török” kereskedőház). Nasi javasolta egy spanyolellenes holland-török szövetség megkötését is, de ebből nem lett semmi. Viszont a kereskedelem beindulása fellendítette a holland-török kapcsolatokat, holland kereskedők (francia és angol védelemmel, hogy a spanyolokat gyengítsék) megjelentek a Földközi-tengeren és 1612-ben megkötötték az első holland-török kapitulációt.
Őrizet és fogság
Az isztambuli követeket elvileg a Korán által előírt vendégszeretettel (aman) fogadták. Gyakorlatilag viszont állandó katonai felügyelet alatt álltak, bármilyen szabálysértésért házi őrizetbe kerülhettek és biztonságuk sem volt garantált. Jellemző volt, hogy ha egy állam hadat üzent a Portának, a követeket letartóztatták. Így járt pl. Giovanni Maria Malvezzi és Hyeronimus Laski Habsburg követ, ráadásul a vagyonukat is elkobozták. A törökök ekkor úgy érveltek, hogy a követ Ferdinánd miatt került fogságba, mert ő támadta meg a törököket, vagy mert nem fizette a sarcot. A törökök úgy tartották, a követ a szerződés zálogául, túszként tartózkodik náluk, ezért teljesen jogos bebörtönözni. Ezzel a szokással csak az 1806-os orosz-török háború idejére hagytak fel.
Követségi tolmácsok
Mivel az európai közvetítőnyelvet, a latint a törökök nem ismerték, tolmácsokra volt szükség. A 15-16. században a magyar, a görög és a délszláv nyelveket használták közvetítőnyelvként, a budai pasák is általában magyarul leveleztek Béccsel. Isztambulban az ott élő latin keresztényeket alkalmazták tolmácsként. Egyes családokban (pl. Fornetti) öröklődött a tolmácsmesterség (dragomán), amit a szultán által kiállított engedéllyel (berát) végezhettek. Az európai követek gyakran panaszkodtak a tolmácsok alkalmatlanságára, ezért saját tolmácsokat kezdtek képezni. Ebben is Velence járt élen, akik nyelvtanulás és a helyi szokások megismerése céljából küldtek ki embereket.
Franciaországban Jean-Babtiste Colbert, XIV. Lajos pénzügyminisztere 1669-ben alapított tolmácsképző intézetet Perában. Az itt tanulók állami és kereskedelmi küldöttségek mellett is kaphattak munkát. XIV. Lajos 1700-ban 12 török alattvalónak adott ösztöndíjat, hogy a jezsuita egyetemen teológiát és nyelveket tanuljanak, majd otthon hittérítőként vagy tolmácsként működjenek. Később a párizsi kollégiumban is folytattak arab és török nyelvoktatást.
Anglia sikertelenül próbálkozott saját tolmácsok képzésével, az angol követ, Sir William Trumbull is panaszkodott, hogy az angolok képtelenek törökül megtanulni.
Maguk a követek szinte sosem ismerték a nyelvet, minden párbeszéd tolmácsokon keresztül zajlott. A tolmácsoknak a nyelven kívül az ország kultúráját, törvényeit és történelmét is ismerniük kellett.
A követekre leselkedő veszélyektől a tolmácsok sem voltak biztonságban. Pl. Vincenzo Bratutti raguzai tolmácsot a Habsburg rezidens mérgezte meg (végül túlélte), mivel veszélyeztette az állását. Fizikailag is fárasztó volt a munka, mivel a követségek Perában voltak, ami a város másik végében van, távol a szultáni palotától. Sok tolmács kérte felmentését egészségügyi okokra hivatkozva.
A Porta görög tolmácsai és a török diplomácia európaizálódása
A Porta kezdetben áttért renegátokat alkalmazott tolmácsnak, később pedig isztambuli görögöket. Az isztambuli görög arisztokrácia rendkívül művelt réteg volt, mivel fiaikat európai egyetemekre járatták, a tolmácsolás mellett orvosként is bekerülhettek magas udvari körökbe (ekkorra már a nyugati orvostudomány volt a fejlettebb). Korábban a diplomáciában nagy szerepük volt a Spanyolországból elmenekült szefárd zsidóknak is, viszont a századok folyamán ők elvesztették a kapcsolatot a nyugattal: az első pár generáció után már nem beszéltek nyelveket, és egyetemeket is keleten végeztek, ezért helyüket a görögök vették át, akik pozíciójukat az 1821-es görög felkelésig őrizték.
Az isztambuli görögök jó helyzete főleg Panayoti Nicoussioi Mamonas-nak volt köszönhető: Panayoti Paduában tanult, először Köprölü Ahmed fiának volt udvari tolmácsa, majd 1661-től a Porta főtolmácsává lépett elő (ezt a posztot csak számára alapították). Panayoti halála után egy másik görög, Alexander Mavrocordato lett a főtolmács. Alexander is itáliában (Róma, Padua, Bologna) tanult, a tolmácsoláson kívül az orvosláshoz is értett. Több mint 25 évig viselte a tisztséget, ezalatt a török diplomácia meghazározó személyiségévé vált, nagy szerepe volt a Szent Ligával való békekötésnek is. Alexander Mavrocordato vezetése alatt kezdte átvenni az oszmán diplomácia az európai mintákat.
A karlócai békét 10 évig tartó tárgyalások előzték meg, amiből már kitűnik, hogy Európa sem ősellenségként tekintett már a törökre, hanem egyenrangú félként. A hosszú tárgyalások alatt a török diplomaták is sokat tanultak nyugati kollégáiktól. A karlócai béke után a törökök rájöttek, hogy az államuk nem az iszlám hit egyedüli védelmezője a keresztény nyugattal szemben, hanem az európai államrendszer része. A 18. században Poroszországgal, Svédországgal és Lengyelországgal kötöttek szövetséget Ausztria és Oroszország ellen. Még az isztambuli főmufti is elismerte, hogy az iszlám ügyéhez hitetlenek segítségére is számítani kell. Az 1790-es években III. Szelim létrehozta az első állandó török követségeket Európában, de a napóleoni háborúk miatt ezek nem voltak hosszú életűek. Az 1821-es görög szabadságharc végleg halálra ítélte ezeket a képviseleteket. Végül csak 1835-36-ban, II. Mahmud uralma alatt tudtak működő külképviseleteket létrehozni a nyugati fővárosokban, ezzel végleg lezárult az egyoldalúság korszaka a török diplomácia történetében.
Zubor Zalán
2010. március 23., kedd
Hihetetlen!
A Sapienza is feltalálta a diákigazolványt! És egy-két helyen jár is érte kedvezmény. Mondjuk már nem sokáig leszek a hallgatója, de a kártya 2016. március 31-ig érvényes. Ha ez tényleg így lesz, pár megpróbáltatást megbocsátok a Szapulenciának. :) Talán még azt is, hogy a nevem elejéről lehagyták az Á-t az igazolványomon. :)
2010. március 20., szombat
Anglia a kora-újkorban – fogalmak 16. század
Field of Cloth of Gold: Calais-i város (Le Camp du Drap d'Or), 1514-ben a VIII. Henrik angol és I. Ferenc francia király találkozójának színhelye volt. A két király itt akart szövetséget kötni, amiből végül nem lett semmi. Neve a két király öltözékéből származik, ami sok aranyozott textilt tartalmazott. A találkozó tipikus példája a korszak nagyszabású királyi propagandaeseményeknek.
Pilgrimage of Grace: kegyelem zarándoklata, 1536-os Észak-Angliai (főleg yorki) felkelés a kolostorok feloszlatása, az angol reformáció és egyházszakadás ellen. Kudarcba fulladt, a vezető papokat és főurakat letartóztatták.
Kett’s Rebellion: Robert Kett által vezetett lázadás 1549-ben, Norfolkban, a bekerítések ellen. Bár Kett maga is földesúr volt, részt vett saját kerítéseinek lebontásában, majd 15000-es tömeg élén elfoglalta Norwich városát és több falut. A lázadást végül leverték, Kettet felakasztották.
Északi felkelés: 1569-es felkelés I. Erzsébet ellen, a helyi katolikus earl-ök vezették, Máriát a skót királynőt akarták az angol trónra ültetni. A felkelés leverése után a lázadók nagy része Skóciába menekült, vezetőiket kivégezték.
Act of Supremacy (egyházfőségi törvény): 1534-ben a törvény kimondta, hogy az angol egyház feje a király, VIII. Henrik. Ezzel az angol egyház elszakadt Rómától, de ez még nem tekinthető reformációnak, a katolikus hitelveket megtartották.
Egyöntetűségi törvény(Act of Uniformity): a szabadegyházak (nonkomformisták) ellen irányul, mindenkinek esküt kellett tenni az Álalános Imakönyvre (Book of Prayer), ezáltal több mint 1200, az esküt megtagadó puritán lelkész veszti el állását,
Supreme Head of the Church of England: VII. Henrik címe az egyházfőségi törvény után: az angol egyház legfőbb feje. Halála után a címet megszüntették, de később más formában újra bevezették.
6 cikkely: 1539-es egyházi törvények, lefektették az anglikán államegyház hitelveit. A rendelkezés kinyilvánította, hogy az anglikán egyház továbbra is katolikus elveket vall. A dogmák: transubstantiatio, laikusok egy szín alatti áldozása, cölibátus, szüzességi fogadalmak tiszteletben tartása, privát áldozás engedélyezése, gyónás engedélyezése.
42 cikkely: 1553-as egyházi nyilatkozat, Thomas Cranmer Canterbury érsek műve, összegzi az anglikán doktrínákat, amelyek közül számos katolikus elem hiányzott: nem fogadta el a halottakért mondott imát, a képek és szobrok tiszteletét, és a katolikus teológiától eltérő nézetet vallott az eukarisztiáról.
39 cikkely: 1571-es egyházi törvények, bemutatták az anglikán egyház álláspontját egyes kérdésekben: ellenzik az anabaptisták nézeteit (pl. újrakeresztelés), sok benne a katolikus elem, de már külön vallásként mutatja az anglikanizmust.
Book of Common Prayer: anglikán általános imakönyv. 1549-ben adták ki, Cranmer Goodrich és Ridley püspökökkel és másokkal együtt szerkesztette. Az úrvacsorával és a predestinációval kapcsolatban szigorúan kálvinista alapokon áll. Többször meg kellett újítani (1549, 1552, 1559), ezalatt eltávolították a megmaradt katolikus elemeket.
Book of Martyrs: John Foxe műve, az I. századtól a 16. századik élt keresztény vértanúkat mutatja be, köztük az angol protestáns áldozatokat I. Mária uralma alatt. Nagy hatást gyakorolt Angliára, sokakat a katolicizmus ellen fordított.
Szerzetesrendek feloszlatása: 1536-’40, VIII. Henrik intézkedése a monostorok, apátságok bezárásáról. Henrik a szerzetesek vagyonára (jelentős aranykészleteikre) és földbirtokaira akarta rátenni a kezét. Első lépésként korlátozták a monostorok birtokainak lehetséges méretét, majd mikor azok ellenálltak, betiltották és feloszlatták az összes rendet.
Reformációs parlament: 1529-1536 ülésező parlament, ami elfogadta az angol reformációhoz vezető első törvényeket: megszűntette a klérus jogi kiváltságait (1529), csökkentette majd megszüntette a Rómának fizetendő adót (1532-33), elfogadta az egyházfőségi törvényt és a szerzetesrendek feloszlatását.
Admonation to Parliament: A puritánok kiáltvány a parlamenthez 1572-ben. ohn Field és Thomas Wilcox írta, arra kérték benne a kormányzatot, állítsák vissza az egyház „újszövetségi tisztaságát” és tiltsák be a megmaradt katolikus elemeket.
Privateering: A kalózkodás egy formája, amit az angol korona is támogatott (ld. Francis Drake). Az angol privateerek csak külföldi, főleg spanyol kereskedelmi hajókat támadtak meg, így lehetett gyengíteni az ellenfelet háború nélkül (a kalózok hivatalosan nem álltak az angol királynő szolgálatában).
Flibustier: kalóz, tengeri rabló a 17. században; különösen titkos angol és francia támogatással spanyolok ellen hadakozó kalóz.
Merchant Adventurers : „kalandos kereskedők”, 1551-ben alapított társulat. Kb. 240 kereskedő monopóliumot kapott VI. Edwardtól, cserébe azt a feladatot kapták, hogy találják meg a Kína és Indonézia felé vezető északi átjárót. Később Muscuvy Company néven oroszországi kereskedelmi kapcsolatokkal foglalkoztak.
Levant Company: 1581-ben alapított társaság, I. Erzsébettől kaptak engedélyt a kereskedelemre Levante térségében. Közel-keleti városokban (Aleppo, Alexandria, Isztambul) manufaktúrákat hoztak létre, az elkészült árukat helyben eladták, a pénzt és a keleti árukat hazaküldték.
East Indian Company: A Brit Kelet-indiai Társaság részvénytársaság volt, amelynek I. Erzsébet angol királynő 1600. december 31-én királyi adománylevélben kereskedelmi előjogokat biztosított Indiában. A 17. századtól kezdődően a Társaság igazi hatalommá, India valódi urává vált, megszerezve az ehhez szükséges kormányzati és katonai előjogokat is.
Enclosure: magyarul bekerítés. Mivel Anglia éghajlata a mezőgazdaságnak nem kedvez, kivéve a juhtenyésztést és a gyapjúipart, az angol nemesség egy része meglátta a lehetőségeket a juhtenyésztésben, így kezdetben a megműveletlen közföldeken legeltettek. Későbbiekben a paraszti művelés alatt álló közföldeket is legeltetésre használták – bekerítették. A földjüket vesztett parasztok nagy része a városokba tódult, csavargók, tolvajok, koldusok lettek.
Statue of Artificiers: I. Erzsébet kézművestörvénye 1563-ból. Szabályozta a munka menetét, a termékek minőségét. Korlátozta a munkások szabad mozgását és adókat vetett ki az iparosokra. Lényegében szétverte a céheket és állami felügyelet alá vonta az ipart.
Poor Laws: a bekerítések miatt a városokban megjelent csavargók helyzetét próbálták rendezni. Kezdetben a koldusokat letartóztatták és kalodába zárták, később ehhez már túl sokan voltak. VIII. Henrik 1530-ben korbácsolással büntette a munkakerülést, de a munkaképtelen (öreg vagy sérült) koldusoknak megengedte, hogy kolduljanak. 1535-ben közmunkát hirdetett a munkanélkülieknek. VI. Edward ennél is szigorúbb volt: a koldulást első alkalommal megbélyegzéssel büntette: V (mint Vagrant, vagyis csavargó) alakú bélyeget sütöttek a koldusok homlokára; a második alkalomért már halál járt. 1574-ben Erzsébet bevezette a városokban fizetendő szegényadót: a kerületeknek gondoskodni kellett a saját szegényeiről.
Poor tax: szegényadó, 1574-ben vezették be először, kerültetek vagy szomszédságok fizették. Az ott élő munkaképtelen szegények segélyezésére fizették, mindenki számára kötelező volt.
Bridewell: londoni dologház, eredetileg VIII. Henrik rezidenciája volt, később szegényház és börtön. 1553-ban Henrik Londonnak adományozta, hogy szegényházat létesítsen benne. Később kórház és műhelyek is működött benne, amikben az itt lakók dolgoztak.
Yeoman: szabad középbirtokos paraszt, olyan szabad birtok tulajdonosa, mely legalább 40 shilling tiszta jövedelmet hajtott. A bekerítés után sokan vállalkozók lettek, bekerített földeken bérmunkásokat dolgoztattak.
Freeholder: örökbirtokos paraszt, hasonló a yeomanhez, de nem vállalkozó, földejeit örökbirtokként kapta.
Leaseholder/Copyholder: korábban úrbéres földeket birtokoltak (kb. mint a magyar jobbágyok). Helyzetük az úrbér eltűnésével bizonytalanná vált, már nem a terményjáradék fejében kaptak földet, hanem bérelni kellett azt. Többségük lecsúszott, mert nem tudta fizetni a bérleti díjat vagy a rövidülő bérletek miatt munka nélkül maradtak.
Cottager: zsellérek, földnélküli parasztok, bérmunkából éltek. A parasztságon belül ők voltak a legtöbben.
Gentry: középnemesség, nagy része lovag vagy fegyverhorfozó (squire). Van címerük, de vagyon alapján lehetett közéjük bekerülni: bizonyos nagyságú földbirtok után kötelező volt az illetőt lovaggá ütni. Már gentlemannek számítanak.
Knight: lovag, eredetileg egy főúr katonáskodó hűbéresei, majd a nemesség alsó és középső rétege. Lovaggá a király(nő) nevezte ki azokat, akik megfelelő vagyonnal rendelkeztek.
Esquire: fegyverhordozó, a lovagnál alacsonyabb rang. Eredetileg a lovagok kísérőit jelölte. A kora-újkorban a békebírák és hasonló állami tisztviselő viselték ezt a címet.
Nobility: más néven Peer, a főnemesség. A 16 sz.-ban csak 60 család, a 17.-re már 100-120. A lordok házában üléseztek (a király meghívására), a nemesi címet és vagyont csak az elsőszülött fiú örökölte.
Zubor Zalán
Pilgrimage of Grace: kegyelem zarándoklata, 1536-os Észak-Angliai (főleg yorki) felkelés a kolostorok feloszlatása, az angol reformáció és egyházszakadás ellen. Kudarcba fulladt, a vezető papokat és főurakat letartóztatták.
Kett’s Rebellion: Robert Kett által vezetett lázadás 1549-ben, Norfolkban, a bekerítések ellen. Bár Kett maga is földesúr volt, részt vett saját kerítéseinek lebontásában, majd 15000-es tömeg élén elfoglalta Norwich városát és több falut. A lázadást végül leverték, Kettet felakasztották.
Északi felkelés: 1569-es felkelés I. Erzsébet ellen, a helyi katolikus earl-ök vezették, Máriát a skót királynőt akarták az angol trónra ültetni. A felkelés leverése után a lázadók nagy része Skóciába menekült, vezetőiket kivégezték.
Act of Supremacy (egyházfőségi törvény): 1534-ben a törvény kimondta, hogy az angol egyház feje a király, VIII. Henrik. Ezzel az angol egyház elszakadt Rómától, de ez még nem tekinthető reformációnak, a katolikus hitelveket megtartották.
Egyöntetűségi törvény(Act of Uniformity): a szabadegyházak (nonkomformisták) ellen irányul, mindenkinek esküt kellett tenni az Álalános Imakönyvre (Book of Prayer), ezáltal több mint 1200, az esküt megtagadó puritán lelkész veszti el állását,
Supreme Head of the Church of England: VII. Henrik címe az egyházfőségi törvény után: az angol egyház legfőbb feje. Halála után a címet megszüntették, de később más formában újra bevezették.
6 cikkely: 1539-es egyházi törvények, lefektették az anglikán államegyház hitelveit. A rendelkezés kinyilvánította, hogy az anglikán egyház továbbra is katolikus elveket vall. A dogmák: transubstantiatio, laikusok egy szín alatti áldozása, cölibátus, szüzességi fogadalmak tiszteletben tartása, privát áldozás engedélyezése, gyónás engedélyezése.
42 cikkely: 1553-as egyházi nyilatkozat, Thomas Cranmer Canterbury érsek műve, összegzi az anglikán doktrínákat, amelyek közül számos katolikus elem hiányzott: nem fogadta el a halottakért mondott imát, a képek és szobrok tiszteletét, és a katolikus teológiától eltérő nézetet vallott az eukarisztiáról.
39 cikkely: 1571-es egyházi törvények, bemutatták az anglikán egyház álláspontját egyes kérdésekben: ellenzik az anabaptisták nézeteit (pl. újrakeresztelés), sok benne a katolikus elem, de már külön vallásként mutatja az anglikanizmust.
Book of Common Prayer: anglikán általános imakönyv. 1549-ben adták ki, Cranmer Goodrich és Ridley püspökökkel és másokkal együtt szerkesztette. Az úrvacsorával és a predestinációval kapcsolatban szigorúan kálvinista alapokon áll. Többször meg kellett újítani (1549, 1552, 1559), ezalatt eltávolították a megmaradt katolikus elemeket.
Book of Martyrs: John Foxe műve, az I. századtól a 16. századik élt keresztény vértanúkat mutatja be, köztük az angol protestáns áldozatokat I. Mária uralma alatt. Nagy hatást gyakorolt Angliára, sokakat a katolicizmus ellen fordított.
Szerzetesrendek feloszlatása: 1536-’40, VIII. Henrik intézkedése a monostorok, apátságok bezárásáról. Henrik a szerzetesek vagyonára (jelentős aranykészleteikre) és földbirtokaira akarta rátenni a kezét. Első lépésként korlátozták a monostorok birtokainak lehetséges méretét, majd mikor azok ellenálltak, betiltották és feloszlatták az összes rendet.
Reformációs parlament: 1529-1536 ülésező parlament, ami elfogadta az angol reformációhoz vezető első törvényeket: megszűntette a klérus jogi kiváltságait (1529), csökkentette majd megszüntette a Rómának fizetendő adót (1532-33), elfogadta az egyházfőségi törvényt és a szerzetesrendek feloszlatását.
Admonation to Parliament: A puritánok kiáltvány a parlamenthez 1572-ben. ohn Field és Thomas Wilcox írta, arra kérték benne a kormányzatot, állítsák vissza az egyház „újszövetségi tisztaságát” és tiltsák be a megmaradt katolikus elemeket.
Privateering: A kalózkodás egy formája, amit az angol korona is támogatott (ld. Francis Drake). Az angol privateerek csak külföldi, főleg spanyol kereskedelmi hajókat támadtak meg, így lehetett gyengíteni az ellenfelet háború nélkül (a kalózok hivatalosan nem álltak az angol királynő szolgálatában).
Flibustier: kalóz, tengeri rabló a 17. században; különösen titkos angol és francia támogatással spanyolok ellen hadakozó kalóz.
Merchant Adventurers : „kalandos kereskedők”, 1551-ben alapított társulat. Kb. 240 kereskedő monopóliumot kapott VI. Edwardtól, cserébe azt a feladatot kapták, hogy találják meg a Kína és Indonézia felé vezető északi átjárót. Később Muscuvy Company néven oroszországi kereskedelmi kapcsolatokkal foglalkoztak.
Levant Company: 1581-ben alapított társaság, I. Erzsébettől kaptak engedélyt a kereskedelemre Levante térségében. Közel-keleti városokban (Aleppo, Alexandria, Isztambul) manufaktúrákat hoztak létre, az elkészült árukat helyben eladták, a pénzt és a keleti árukat hazaküldték.
East Indian Company: A Brit Kelet-indiai Társaság részvénytársaság volt, amelynek I. Erzsébet angol királynő 1600. december 31-én királyi adománylevélben kereskedelmi előjogokat biztosított Indiában. A 17. századtól kezdődően a Társaság igazi hatalommá, India valódi urává vált, megszerezve az ehhez szükséges kormányzati és katonai előjogokat is.
Enclosure: magyarul bekerítés. Mivel Anglia éghajlata a mezőgazdaságnak nem kedvez, kivéve a juhtenyésztést és a gyapjúipart, az angol nemesség egy része meglátta a lehetőségeket a juhtenyésztésben, így kezdetben a megműveletlen közföldeken legeltettek. Későbbiekben a paraszti művelés alatt álló közföldeket is legeltetésre használták – bekerítették. A földjüket vesztett parasztok nagy része a városokba tódult, csavargók, tolvajok, koldusok lettek.
Statue of Artificiers: I. Erzsébet kézművestörvénye 1563-ból. Szabályozta a munka menetét, a termékek minőségét. Korlátozta a munkások szabad mozgását és adókat vetett ki az iparosokra. Lényegében szétverte a céheket és állami felügyelet alá vonta az ipart.
Poor Laws: a bekerítések miatt a városokban megjelent csavargók helyzetét próbálták rendezni. Kezdetben a koldusokat letartóztatták és kalodába zárták, később ehhez már túl sokan voltak. VIII. Henrik 1530-ben korbácsolással büntette a munkakerülést, de a munkaképtelen (öreg vagy sérült) koldusoknak megengedte, hogy kolduljanak. 1535-ben közmunkát hirdetett a munkanélkülieknek. VI. Edward ennél is szigorúbb volt: a koldulást első alkalommal megbélyegzéssel büntette: V (mint Vagrant, vagyis csavargó) alakú bélyeget sütöttek a koldusok homlokára; a második alkalomért már halál járt. 1574-ben Erzsébet bevezette a városokban fizetendő szegényadót: a kerületeknek gondoskodni kellett a saját szegényeiről.
Poor tax: szegényadó, 1574-ben vezették be először, kerültetek vagy szomszédságok fizették. Az ott élő munkaképtelen szegények segélyezésére fizették, mindenki számára kötelező volt.
Bridewell: londoni dologház, eredetileg VIII. Henrik rezidenciája volt, később szegényház és börtön. 1553-ban Henrik Londonnak adományozta, hogy szegényházat létesítsen benne. Később kórház és műhelyek is működött benne, amikben az itt lakók dolgoztak.
Yeoman: szabad középbirtokos paraszt, olyan szabad birtok tulajdonosa, mely legalább 40 shilling tiszta jövedelmet hajtott. A bekerítés után sokan vállalkozók lettek, bekerített földeken bérmunkásokat dolgoztattak.
Freeholder: örökbirtokos paraszt, hasonló a yeomanhez, de nem vállalkozó, földejeit örökbirtokként kapta.
Leaseholder/Copyholder: korábban úrbéres földeket birtokoltak (kb. mint a magyar jobbágyok). Helyzetük az úrbér eltűnésével bizonytalanná vált, már nem a terményjáradék fejében kaptak földet, hanem bérelni kellett azt. Többségük lecsúszott, mert nem tudta fizetni a bérleti díjat vagy a rövidülő bérletek miatt munka nélkül maradtak.
Cottager: zsellérek, földnélküli parasztok, bérmunkából éltek. A parasztságon belül ők voltak a legtöbben.
Gentry: középnemesség, nagy része lovag vagy fegyverhorfozó (squire). Van címerük, de vagyon alapján lehetett közéjük bekerülni: bizonyos nagyságú földbirtok után kötelező volt az illetőt lovaggá ütni. Már gentlemannek számítanak.
Knight: lovag, eredetileg egy főúr katonáskodó hűbéresei, majd a nemesség alsó és középső rétege. Lovaggá a király(nő) nevezte ki azokat, akik megfelelő vagyonnal rendelkeztek.
Esquire: fegyverhordozó, a lovagnál alacsonyabb rang. Eredetileg a lovagok kísérőit jelölte. A kora-újkorban a békebírák és hasonló állami tisztviselő viselték ezt a címet.
Nobility: más néven Peer, a főnemesség. A 16 sz.-ban csak 60 család, a 17.-re már 100-120. A lordok házában üléseztek (a király meghívására), a nemesi címet és vagyont csak az elsőszülött fiú örökölte.
Zubor Zalán
2010. március 17., szerda
Ágoston Gábor: A régi Konstantinápoly erkölcse
Forrás: Rubicon 1998/7. szám.
A 16. sz. derekától óvatos becslések szerint is 400 ezernél többen éltek a fővárosban. Európa legnagyobb kozmopolita városa volt (a lakosság 42% volt nem muszlim és folyamatosan érkeztek ide kereskedők és utazók), így innen sem hiányoztak a prostituáltak.
Többnejűség és háremek
A közhiedelemmel ellentétben Törökországban elég ritka volt a poligámia. Csaj a gazdagok engedhették meg maguknak, mivel mindegyik feleséget és a sok gyereket is el kellett tartani az iszlám előírásai alapján, és a jegyajándékot (mehr) is fizetni kellet. Mások a veszekedés és féltékenykedés elkerülése miatt maradtak az egynejűségnél. Salamon Schweigger: „Aki már kipróbálta a többnejűséget és megismerte az azzal járó gondokat, többet nem kért belőle.”. Egy török közmondás szerint: „Egy ház négy feleséggel olyan, mint a viharba került hajó.”
De egyes muszlim hittudósok is érveltek a poligámia ellen (pl. Kinalizáde Ali Efendi). A Korán szerint elvben minden feleséget azonos jogok illetnek meg, ennek ellenére a törököknél az első feleség fontos előjogokkal rendelkezett: pl. a férj kötelező volt vele tölteni a csütörtökről péntekre virradó éjszakát, ellenkező esetben elválhatott tőle (tefrik), vagy bepanaszolhatta a kádinál (török bíró). Ez alól a kötelessége alól csak a nemi betegség menthette fel a férjet (de pl. az impotencia válóok lehetett!).
Egyesek úgy próbálták csillapítani a feleségek közti konfliktust, hogy külön háztartásokat építetteek nekik, lehetőleg a város egymástól távol eső részein. Persze ezt csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak, kényelmetlen is volt „ingázni”, ráadásul gyakori volt, hogy a feleség vagy ágyas a férj távollétében félrelépett egy-egy szolgálóval.
A többnejűség kérdése a 20. század elején újra felmerült: az Ifjútörök Mozgalom betiltásáért vagy korlátozásáért küzdött, míg az iszlámpárti konzervatívok támogatták, mivel szerintük sokan emiatt maradnak meg a hitük mellett (holott láttuk, hogy a valóságban nem volt túl népszerű), és csökkenti a paráznaságra (harám) való hajlandóságot. Szerintük emmiat már a poligámia tiltásának gondolata is harámnak számított. A többnejűséget végül Kemal Atatürk tiltotta be, bár Kelet-Törökországban még napjainkban is előfordul.
A fürdők
Törökül Hamám. Konstantinápolyban a társas élet központjai voltak, külön fürdők léteztek muszlimok és más vallásúak, férfiak és nők számára (néhányat felváltva használtak). A tisztálkodás mellett itt végezték az iszlámban kötelező szőrtelenítést is, de kávézni és teázni is itt lehetett.
A nők számára azért volt fontos a fürdő, mert egyedül itt bújhattak el a férjeik elől, egymás között beszélgethettek, és itt találkozhattak a házasságközvetítőkkel. Ezt a szerepet kizárólag nők töltötték be: egyes asszonyok fiaik házasságába is beleszólhattak, itt ismerkedhettek meg a lehetséges menyükkel. Lady Mary Montagu, egy angol követ felesége 1717-18 között azt írta: a konstantinápolyi nők hetente legalább egyszer elmennek a fürdőbe, ahol 4-5 órát töltenek . A fürdő egyfajta „női kávézó”, ahol „mindenféle botrány találnak ki”. A fürdő lehetőséget biztosított titkos légyottok szervezésére is. Wratiszlav beszámol egy esetről, mikor egy csaus felesége a fürdőzés ürügyével ment el otthonról, hogy szeretőjével találkozzon, közben a fürdőbe maga helyett egyik szolgálóját küldte.
Házasságtörés
Hans Dernschwam szerint nagyon gyakorinak számított a házasságtörés (zina). 1552-55 között azt írta, a fürdőkben „vígan folyik a kurválkodás”, különösen a 2-3 évig is távol lévő katonák feleségei körében.
A török törvények a házasságtörést differenciáltan büntették (a vallási jog mellett világi törvényekkel, kánunokkal is, ami arra utal, hogy valóban gyakori volt): A muszlimok vagyoni helyzetüktől függően pénzbírságot fizettek, a félrelépett asszony helyett mindig a férjnek kellet fizetni, a rabszolgák fizettek a legkevesebbet. Fynes Moryson angol utazó szerint viszont a férfiakat be is börtönzik a pénzbüntetés mellé, a nőket pedig nyilvánosan megyzégyenítik: fejükre ökörbelet tekernek, kezükbe lófarkat adnak, fordítva lóhátra ültetik és így vezetik őket végig a városon. A büntetésforma korabeli ábrázolásokon is látható. A 16. század végére súlyosbonak a büntetések: halállal büntették, ha egy keresztény férfi muszlim asszonyt csábított el (a nőt is), kivéve, ha a férfi azonnal áttért. Fordított esetben viszont csak a férfit büntették, az előbb látott megszégyenítéssel. Két keresztény paráználkodását csak pénzbírsággal büntették. A büntetésekről a legjobb forrás az isztambuli főmufti (Sejhüliszlám) által kiadott fetvák.
A nemi erőszakot szintén halállal büntették, a megtámadott nő akár meg is ölhette a támadóját, nem vonták felelősségre: tette gazának, vagyis hitharcnak számított. De nem büntették a felszarvazott férjt sem, ha az megölte feleségét és a szeretőjével együtt… Emellett egy muszlim férfi megölhette a leánytestvérével paráználkodó idegent, az anyák pedig parázna lányukat ölhették meg.
Paráznaságnak számított még más ágyasáva vagy rabszolganőjével (még családtagéval is) folytatott viszony. Ebusszuúd későbbi törvényei már minden házasságtörő asszonyt nyilvános megkövezésre (redzs) ítéltek. Muszlim jogtudósok a paráznaság ellen ajánlatosnak tartották a maszturbációt (isztimná bil-yed, nagyon fontos török szó), de tiltották, ha csak a puszta örömszerzés volt a célja (???). Szigorúan tilos volt a terhességmegszakítás minden formája, különösen a nagy pestisjárvány után tiltották szigorúan, hogy minden eszközzel pótolják az elhalt népességet.
Prostitúció
Bár az iszlám tiltotta, a 10. században már minden iszlám országban jelentős bevételt jelentett az örömlányoktól szedett adó. Még a mecsetek környékén (Isztambulban az Eyyüb nevű szent negyedben) is működtek bordélyházak. Majd minden nagyobb városban működött egy hharábát (bordély), ahol a vendégek alkoholt is fogyaszthattak.
A konstantinápolyi prostitúcióról először nyugati utazók írnak: „Konstantinápoly egymaga kitesz egy országot. De van ott akkora paráználkodás, mint az egész világon együttvéve.” (Hans Derschwam). 10 évvel később már szultáni rendeletekkel próbálták visszaszorítani a prostitúciót. Egy 1565-ös, galatai kádinak írt panaszlevélből kiderül, hogy egy janicsár felesége is egy bordélyházban „dolgozott” (de vajon a panaszt tevő szomszédok ezt honnan tudták?). Ezt követően a szultán elrendelte a prostik kiűzését, vagyonuk hátrahagyását. 1550 után a ruméliai kádiaszker a férj nélkül élő nőket házasságra kényszerítette, sokakat bebörtönzött és pellengérre állított. 2-3 hajónyi nőt a közeli szigetekre toloncolt ki. Moryson szerint viszont a kádinál volt egy lista a városi kurvákról ,akik vallási ünnepeken kívül szabadon dolgozhattak (a szabálysértőket viszont a tengerbe fojtották).
Az intézkedések viszont nagy részt kudarcot vallottak, a nagy számú nőtlen férfi és tengerész miatt lehetetlen volt megszüntetni ezt az iparágat. Az elűzött örömlányok egy része beállt csenginek (vándortáncosnak), akik vándorolva gyakorolták tovább a legősibb mesterséget, bár ők köztudottan leszbikusok voltak. Isztambulban sosem sikerült felszámolni a prostitúciót, amit az ismétlőső rendeletek mutatnak. 1567-ben II. Szelim összeírja és törvényen kívül helyezi az isztambuli örömlányokat (csak házasság esetén nyerhették vissza jogaikat, de akkor is el kellet hagyniuk a várost), akik lebuktak, azokat bebörtönözték. Ezután a bordélyházak titokban működtek tovább, mosodáknak álcázva. Emiatt bezártak minden mosóházat, és a vallási alapítványoknak is megtiltották, hogy ilyen intézményt támogassanak. Ezek után az Eyyüb negyedben működő, keresztények által üzemeltetett édességboltok lettek a prostitúció központjai, amíg 1575-ben be nem záratták ezeket is. Később a rabszolgapiacokon zajlott rabszolgakereskedelemnek álcázott prostitúció: a madamok „rabszolgáikat” 1-2 napra adták bérbe, vagy „kipróbálásra” a kuncsaftokat. Bár ezt a tevékenységet is tiltani próbálták, nem sikerült megszüntetni. A 17. században kiadott újabb és újabb rendeletek azt mutatják, hogy a városból sosem sikerül kiűzni a prostitúciót.
Zubor Zalán
A 16. sz. derekától óvatos becslések szerint is 400 ezernél többen éltek a fővárosban. Európa legnagyobb kozmopolita városa volt (a lakosság 42% volt nem muszlim és folyamatosan érkeztek ide kereskedők és utazók), így innen sem hiányoztak a prostituáltak.
Többnejűség és háremek
A közhiedelemmel ellentétben Törökországban elég ritka volt a poligámia. Csaj a gazdagok engedhették meg maguknak, mivel mindegyik feleséget és a sok gyereket is el kellett tartani az iszlám előírásai alapján, és a jegyajándékot (mehr) is fizetni kellet. Mások a veszekedés és féltékenykedés elkerülése miatt maradtak az egynejűségnél. Salamon Schweigger: „Aki már kipróbálta a többnejűséget és megismerte az azzal járó gondokat, többet nem kért belőle.”. Egy török közmondás szerint: „Egy ház négy feleséggel olyan, mint a viharba került hajó.”
De egyes muszlim hittudósok is érveltek a poligámia ellen (pl. Kinalizáde Ali Efendi). A Korán szerint elvben minden feleséget azonos jogok illetnek meg, ennek ellenére a törököknél az első feleség fontos előjogokkal rendelkezett: pl. a férj kötelező volt vele tölteni a csütörtökről péntekre virradó éjszakát, ellenkező esetben elválhatott tőle (tefrik), vagy bepanaszolhatta a kádinál (török bíró). Ez alól a kötelessége alól csak a nemi betegség menthette fel a férjet (de pl. az impotencia válóok lehetett!).
Egyesek úgy próbálták csillapítani a feleségek közti konfliktust, hogy külön háztartásokat építetteek nekik, lehetőleg a város egymástól távol eső részein. Persze ezt csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak, kényelmetlen is volt „ingázni”, ráadásul gyakori volt, hogy a feleség vagy ágyas a férj távollétében félrelépett egy-egy szolgálóval.
A többnejűség kérdése a 20. század elején újra felmerült: az Ifjútörök Mozgalom betiltásáért vagy korlátozásáért küzdött, míg az iszlámpárti konzervatívok támogatták, mivel szerintük sokan emiatt maradnak meg a hitük mellett (holott láttuk, hogy a valóságban nem volt túl népszerű), és csökkenti a paráznaságra (harám) való hajlandóságot. Szerintük emmiat már a poligámia tiltásának gondolata is harámnak számított. A többnejűséget végül Kemal Atatürk tiltotta be, bár Kelet-Törökországban még napjainkban is előfordul.
A fürdők
Törökül Hamám. Konstantinápolyban a társas élet központjai voltak, külön fürdők léteztek muszlimok és más vallásúak, férfiak és nők számára (néhányat felváltva használtak). A tisztálkodás mellett itt végezték az iszlámban kötelező szőrtelenítést is, de kávézni és teázni is itt lehetett.
A nők számára azért volt fontos a fürdő, mert egyedül itt bújhattak el a férjeik elől, egymás között beszélgethettek, és itt találkozhattak a házasságközvetítőkkel. Ezt a szerepet kizárólag nők töltötték be: egyes asszonyok fiaik házasságába is beleszólhattak, itt ismerkedhettek meg a lehetséges menyükkel. Lady Mary Montagu, egy angol követ felesége 1717-18 között azt írta: a konstantinápolyi nők hetente legalább egyszer elmennek a fürdőbe, ahol 4-5 órát töltenek . A fürdő egyfajta „női kávézó”, ahol „mindenféle botrány találnak ki”. A fürdő lehetőséget biztosított titkos légyottok szervezésére is. Wratiszlav beszámol egy esetről, mikor egy csaus felesége a fürdőzés ürügyével ment el otthonról, hogy szeretőjével találkozzon, közben a fürdőbe maga helyett egyik szolgálóját küldte.
Házasságtörés
Hans Dernschwam szerint nagyon gyakorinak számított a házasságtörés (zina). 1552-55 között azt írta, a fürdőkben „vígan folyik a kurválkodás”, különösen a 2-3 évig is távol lévő katonák feleségei körében.
A török törvények a házasságtörést differenciáltan büntették (a vallási jog mellett világi törvényekkel, kánunokkal is, ami arra utal, hogy valóban gyakori volt): A muszlimok vagyoni helyzetüktől függően pénzbírságot fizettek, a félrelépett asszony helyett mindig a férjnek kellet fizetni, a rabszolgák fizettek a legkevesebbet. Fynes Moryson angol utazó szerint viszont a férfiakat be is börtönzik a pénzbüntetés mellé, a nőket pedig nyilvánosan megyzégyenítik: fejükre ökörbelet tekernek, kezükbe lófarkat adnak, fordítva lóhátra ültetik és így vezetik őket végig a városon. A büntetésforma korabeli ábrázolásokon is látható. A 16. század végére súlyosbonak a büntetések: halállal büntették, ha egy keresztény férfi muszlim asszonyt csábított el (a nőt is), kivéve, ha a férfi azonnal áttért. Fordított esetben viszont csak a férfit büntették, az előbb látott megszégyenítéssel. Két keresztény paráználkodását csak pénzbírsággal büntették. A büntetésekről a legjobb forrás az isztambuli főmufti (Sejhüliszlám) által kiadott fetvák.
A nemi erőszakot szintén halállal büntették, a megtámadott nő akár meg is ölhette a támadóját, nem vonták felelősségre: tette gazának, vagyis hitharcnak számított. De nem büntették a felszarvazott férjt sem, ha az megölte feleségét és a szeretőjével együtt… Emellett egy muszlim férfi megölhette a leánytestvérével paráználkodó idegent, az anyák pedig parázna lányukat ölhették meg.
Paráznaságnak számított még más ágyasáva vagy rabszolganőjével (még családtagéval is) folytatott viszony. Ebusszuúd későbbi törvényei már minden házasságtörő asszonyt nyilvános megkövezésre (redzs) ítéltek. Muszlim jogtudósok a paráznaság ellen ajánlatosnak tartották a maszturbációt (isztimná bil-yed, nagyon fontos török szó), de tiltották, ha csak a puszta örömszerzés volt a célja (???). Szigorúan tilos volt a terhességmegszakítás minden formája, különösen a nagy pestisjárvány után tiltották szigorúan, hogy minden eszközzel pótolják az elhalt népességet.
Prostitúció
Bár az iszlám tiltotta, a 10. században már minden iszlám országban jelentős bevételt jelentett az örömlányoktól szedett adó. Még a mecsetek környékén (Isztambulban az Eyyüb nevű szent negyedben) is működtek bordélyházak. Majd minden nagyobb városban működött egy hharábát (bordély), ahol a vendégek alkoholt is fogyaszthattak.
A konstantinápolyi prostitúcióról először nyugati utazók írnak: „Konstantinápoly egymaga kitesz egy országot. De van ott akkora paráználkodás, mint az egész világon együttvéve.” (Hans Derschwam). 10 évvel később már szultáni rendeletekkel próbálták visszaszorítani a prostitúciót. Egy 1565-ös, galatai kádinak írt panaszlevélből kiderül, hogy egy janicsár felesége is egy bordélyházban „dolgozott” (de vajon a panaszt tevő szomszédok ezt honnan tudták?). Ezt követően a szultán elrendelte a prostik kiűzését, vagyonuk hátrahagyását. 1550 után a ruméliai kádiaszker a férj nélkül élő nőket házasságra kényszerítette, sokakat bebörtönzött és pellengérre állított. 2-3 hajónyi nőt a közeli szigetekre toloncolt ki. Moryson szerint viszont a kádinál volt egy lista a városi kurvákról ,akik vallási ünnepeken kívül szabadon dolgozhattak (a szabálysértőket viszont a tengerbe fojtották).
Az intézkedések viszont nagy részt kudarcot vallottak, a nagy számú nőtlen férfi és tengerész miatt lehetetlen volt megszüntetni ezt az iparágat. Az elűzött örömlányok egy része beállt csenginek (vándortáncosnak), akik vándorolva gyakorolták tovább a legősibb mesterséget, bár ők köztudottan leszbikusok voltak. Isztambulban sosem sikerült felszámolni a prostitúciót, amit az ismétlőső rendeletek mutatnak. 1567-ben II. Szelim összeírja és törvényen kívül helyezi az isztambuli örömlányokat (csak házasság esetén nyerhették vissza jogaikat, de akkor is el kellet hagyniuk a várost), akik lebuktak, azokat bebörtönözték. Ezután a bordélyházak titokban működtek tovább, mosodáknak álcázva. Emiatt bezártak minden mosóházat, és a vallási alapítványoknak is megtiltották, hogy ilyen intézményt támogassanak. Ezek után az Eyyüb negyedben működő, keresztények által üzemeltetett édességboltok lettek a prostitúció központjai, amíg 1575-ben be nem záratták ezeket is. Később a rabszolgapiacokon zajlott rabszolgakereskedelemnek álcázott prostitúció: a madamok „rabszolgáikat” 1-2 napra adták bérbe, vagy „kipróbálásra” a kuncsaftokat. Bár ezt a tevékenységet is tiltani próbálták, nem sikerült megszüntetni. A 17. században kiadott újabb és újabb rendeletek azt mutatják, hogy a városból sosem sikerül kiűzni a prostitúciót.
Zubor Zalán
Szántó György Tibor: Oliver Cromwell — Egy katonaszent élete és kora 1. rész
I. Rész 13-22. fejezet):
Zubor Zalán
Előzmények:
Oliver Cromwell: Huntingdonban, az angol lápvidéken született kisbirtokos családban, tehát elvben nemes volt, de élete során sokszor gyakorlatilag paraszti sorban élt. Alapvetően puritán vallású, de a vallásszabadságot tartotta ideálisnak, egész életében hajlamos volt a depresszióra. Nézeteire nagy hatást gyakorolt Thomas Beard helyi puritán prédikátor: élesen kritizálta a királyságot és Rómát, hitt Krisztus közelgő második eljövetelében (ami persze Angliában fog bekövetkezni). 1628-ban származása miatt és rokonai segítségével alsóházi képviselő lett, de első parlamenti felszólalása kudarc volt. A parlamentben általános megdöbbenést kelt egyszerű öltözetével és nyers stílusával („Ki ez a madárijesztő?”).
1640-ben újra összehívják a parlamentet (hosszú parlament), ebben Cromwell már nagyobb szerepet vállal, bár ekkor még nem ő, hanem John Pym a kerekfejűek vezetője.
A puritánok bár protestánsok, támadták az anglikán nemzeti egyházat is: túl hierarchikus, és katolikus elemeket is őriz. A püspökségek (26 db.) helyett mind a 9324 egyházközösséget önálló egyházként akarták látni „9324 pápa” irányításával. A Gyökér és Ág mozgalom, aminek Cromwell is tagja volt, az anglikán egyházat ökumenikus szervezetté kívánta tenni, ami hitelveik tiszteletben tartása mellett egyesíti a kisebb radikális szektákat is (kvékerek, diggerek stb.), ahelyett, hogy üldözné őket.
Személyes uralom: 1629-40 I. Károly a parlament kizárásával, abszolutista módon kormányzott. Apjához, I. Jakabhoz hasonlóan kezdettől fogva rossz viszonyban volt a parlamenttel: saját személyi hatalmát igyekezett növelni, jó viszonyt ápolt a katolikusokkal, hatalmát Istentől eredeztette. 1629-ig már háromszor feloszlatta a parlamentet rövidebb időre, de végleg csak Buckhingam Hercegének (George Villiers, I. Jakab homoszexuális szeretője) meggyilkolása után szüntette meg. Ezután egyedül, illetve tanácsosai segítségével kormányzott kevés sikerrel: főleg a pénzügyek jelentettek gondot, mivel adókat a király csak a parlament jóváhagyásával szedhetett. Angliában ezért sem működött az abszolutizmus, mivel a királynak az adókon kívül kevés bevétele volt (ellentétben Franciaországgal). Az időszak alatt Anglia került mindenféle fegyveres konfliktust, mivel a hadsereg összehívása is pénzbe került A hiányt különböző eszközökkel pl. monopóliumok eladásával próbálta és a hajópénzzel (hajóépítésre beszedett adó) pótolni, de ez nem volt elég, 1640-re kénytelen volt összehívni a parlamentet.
Püspökök háborúja: 1639-40-ig tartó konfliktus Skóciával, az angol polgárháború előzményének tartják. I. Károly angol király Skóciában is be akarta vezetni az anglikán imakönyvet (Book of Common Prayer), de a református (presbiteriánus) skótok ellenálltak, zavargások törtek ki. Károly fegyverrel akarta megoldani a válságot, de a parlament nem adott pénzt a hadjáratra. A sebtében összehívott angol sereg súlyos vereséget szenvedett (a katonák nagy része fellázadt vagy dezertált) és a skótok elfoglalták Észak-Anglia jelentős részét.
Károly 41-ben Skóciába utazott, hogy aláírja a skótokkal a békeszerződés (visszavonva minden intézkedését), előtte a parlament aláíratja vele a Tízszakaszos Indítványt. Az indítvány korlátozta a királyi hatalmat:
- tiltotta, hogy a király sereget hívjon össze
- nem nevezhette ki szabadon saját tanácsadóit
- nem indíthatott egyedül háborút
- szabályozta a katolikusokhoz, köztük a saját feleségéhez való viszonyát.
Eközben Írországban (akkoriban szintén az angol királyság birtoka volt) protestáns-ellenes pogromok zajlanak le. (Bár a mészárlásokat a sajtó felnagyította, valóban történtek súlyos vérengzések.) A híreket nagy felháborodás követte Angliában, maga Cromwell is döbbenten értesült az eseményekről (bár pénz szűkében volt, bőkezűen adakozott egy, az áldozatokat támogató alapítványnak), később részben ez adott alapot az írországi kegyetlenkedéseknek. De másokra is nagy hatással voltak az írországi hírek, rémhírek kaptak szárnyra spanyol és francia fenyegetésről, egy katolikus hatalomátvétel tervéről. Károly csak tovább élesztette a pánikot, mivel nem foglalt állást az ügyben. Egyesek (pl. Richard Baxter protestáns prédiátor) szerint ez volt a polgárháború közvetlen kiváltó oka.
Mikor Károly visszatért Londonban, a parlament újabb törvényeket hozott: elvették a püspökök szavazati jogát, eltávolítottak minden római elemet az anglikán liturgiából. Az utolsó csepp a pohárban a Grand Remonstrance, a parlament panaszlistája Károllyal szemben (Cromwell is részt vett az összeállításában). Ezután Károly erővel feloszlatta a parlamentet (az ellenzéki vezetőket le is akarta tartóztatni, sikertelenül) és elhagyta Londont, nyíltan felkészülve a háborúra.
II. Rész (végig):
A polgárháború:
A történészek (köztük a könyv szerzője is) korábban lebecsülték a polgárháború méreteit, de újabb kutatások bebizonyították, hogy kb. minden negyedik felnőtt férfi valamelyik seregben szolgált. A lakosság 4%-a elpusztult (nagyobb arány, mint az I. világháborúban), és az anyagi kár is hatalmas volt: 11 ezer ház égett le, több várost és falut kifosztottak. A legfontosabb motiváló erő mindkét oldalon a vallás volt, ezen a vonalon szakadt ketté a társadalom, a teológiai kérdések a társadalom egészen rétegeit foglalkoztatták (az olvasás ekkorra már egészen elterjedt, 10-ből 6 ember olvashatta a Bibliát).
Cromwell is elsősorban a godly cause (isteni ügy: kb. a protestáns hit védelme) miatt csatlakozott a parlamenti hadsereghez. 1642-ben már saját költségén csapatokat szervezett a Cambridge-i és más egyetemek diákjaiból (az elleszegülő dékánokat a Towerbe záratja) és elfoglalta a város erődjét. Általában önállóan cselekedett, nem hallgatott felettesei parancsaira, nem egyeztette velük a haditervet: a háború megnyerését saját szent küldetésének tekintette.
Első jelentős győzelmét is a cambrdige-i önkénteseivel aratja. Cromwell seregének különlegessége, hogy nem sorkatonákból vagy zsoldosokból, hanem elkötelezett, fanatikusan vallásos önkéntesekből állt (később a New Model Army is így alakult), emiatt igazi elit haderő volt.
Az új mintájú hadsereg: Más néven vasbordájúak angolul ironsides. Cromwell szülőfaluja környékén élő puritán yeomanekből szervezte, nemcsak hadsereg, de „fegyveres egyház” is volt. A katonák magukat kiválasztottaknak tartották (ld. Predesztináció) és fanatikusan harcoltak a godly cause érdekében. A csatákat az istentisztelet egy formájának, győzelmeiket istenítéletnek tekintették, a katonák felszereléséhez hozzá tartozott a zsebben hordató Biblia („Cromwell Bibliája”). Cromwell nem törődött a katonák társadalmi státuszával – míg a pralament más egységeiben csak nemesekből lehettek tisztek, a vasbordájúaknál valóban tképességek szerint léptettek elő alacsony származású katonákat is. A seregben helyet kaphatott minden nonkonformista (tehát nem anglikán vagy presbiteriánus) protestáns irányzat híve. A seregben az independensek (ld. Később) felfogása érvényesült, vagyis szinte teljes volt a vallási tolerancia. Cromwell levelezéseiből kiderül, hogy Cromwell szó szerint egyházzá akarta alakítani a seregét: már a vasbordájú alakulat felállítása előtt is erre tett kísérleteket, később híres seregéhez egy papot hívott meg, hogy segítse az egyház szervezését. Úgy gondolta, a háború után a sereget független gyülekezetté lehetne formálni, akik aztán szükség esetén bármikor újra fegyvert fognának a protestáns ügyért.
Öt hit
A parlamenti tábor rendkívül megosztott volt, és a fő törésvonalak a vallási kérdések mentén húzódtak (persze a vallási nézetekhez mindig adott politikai nézetek is társultak). Vitatott téma volt az angol nemzeti egyház státusza és jövője, a skót egyházzal való viszony és a radikális irányzatok kérdése. Ezek alapján 5 párt alakult ki:
- A konzervatív anglikánok többnyire a royalista oldalt erősítették. Ők a forradalom előtti helyzetet akarták visszahozni (államegyház királyi vezetéssel, katolikus befolyással), központosítani akarták az egyházat, beolvasztva a skót Kirk-öt és a szektákat.
- A skót presbiteriánusok a Kirk-be akarták olvasztani az angol egyházat. Ők is meg akartak szabadulni a katolikus elemektől, valamint a kisegyházaktól.
- Az angol presbiteriánusok hallani sem akartak skót irányításról, ehelyett angol nemzeti egyházat akartak és csak a katolikus elemeket akarták eltávolítani a liturgiából. Hajlandók voltak egyezkedni a királlyal, visszaállítva az ő egyházfőségét.
- Az independensek elvetették az államegyház gondolatát és teljes vallásszabadságot hirdettek. Úgy gondolták, a hitélet szabályozása csak hátráltatná a godly cause ügyét, vagyis Krisztus közelgő második eljövetelét. A puritánok és hasonló irányzatok követői őket támogatták, Cromwell az egyik vezéralakjuk volt.
- A katolikusok Károly legelszántabb szövetségesei voltak, ezért a háború igen súlyosan érintette őket. Sokan elvesztették birtokaikat és vagyonukat, de a restauráció után rendkívüli befolyásra tettek szert.
Szakály Ferenc, Magyar diplomaták, utazók, rabok és renegátok a 16. századi Isztambulban
in Szigetvári Csöbör Balázs török miniatúrái
Tanulmány a Szigetvári Csöbör Balázs könyvéhez.
A könyvről: 1570 táján keletkezett Isztambulban, egy Goszthonyi Lőrinc nevű nemes gyűjteményéből került elő (nem tudjuk, hogy került hozzá). A kötet török stílusú miniatúrákat tartalmaz, de magyar művész festette: Csöbör Balázs rabként vagy renegátként került Isztambulba és Müezzin-Záde Ali kapudán pasa szolgálatában állt. A törököknek szokása volt, hogy keresztény foglyokat Isztambulba vittek, ahol kitanították (gyakran a muszlim vallást is fel kellett venniük) és alkalmazták őket. Pl. Mahmud terdzsümán, aki eredetileg német származású volt, de fogságba esve áttért (később magyar fogságban is megtartotta az új hitét) és a szultán szolgálatába állt, és a törököt dicsőítő verseket és krónikákat írt magyar nyelven (de arab betűkkel!).
Isztambul: a korszak legnagyobb városa, a 16. sz. derekán félmillió lakosa volt, a század végére már a milliónál is több lehetett. 1593-ban John Senderson angol utazó 1 231 211 lakost számol össze (ebből alig a fele török).
A lakosság jó része (katonák és civilek) rabszolgaként kerültek a városba, néha egész városok lakosságát ide telepítették. „Töröknek” a muszlimok számítottak, utánuk a zsidók voltak a legtöbben, ők kereskedelemmel és kézművességgel foglalkoztak, de lőpor-gyárat és nyomdát is üzemeltettek. A Galata vagy Pera nevű városrész a keresztények negyede volt (itt több templom volt mint mecset, kolostorok is voltak), leginkább görögök, részben olaszok lakták (kis számban magyarok is).
Isztambul egy világbirodalom fővárosa volt. Ez már a bizánci időkben is igaz volt, bár Bizánccal együtt a város is hanyatlott. A török hódítás után a város teljesen megújult, új fénykorról beszélhetünk. A római romok nagy részét lebontották, a nagyobb bizánci épületek megmaradtak, melléjük török épületeket emeltek. A várost állandóan viskókból álló elővárosok vették körül.
Nyugati kortársak szerint Isztambul nem olyan, mint az európai városok (polgárosult, urbánus), hanem mint egy nagy tábor, ahol nincs törvényes rend, és a szultán és a pasák kényük-kedvük szerint bármit megtehetnek. Nagyon barátságtalanok vendégszeretők a külföldi diplomatákkal szemben: a követeknek alkalmazkodniuk kellett a török szokásokhoz (pl. nem viselhettek zöldet, mert az a próféta színe), épphogy csak megtűrték őket, de nem látták őket vendégül, nem voltak egyenrangú tárgyalópartnerek. A cél nélkül utazókat általában be sem engedték (attól féltek, hogy kémkednek). Ezért kevesen utaztak Isztambulba, még a kereskedők is inkább a helyieken keresztül bonyolítottak le üzleteket.
Diplomácia: A városról szóló leírások szinte mind diplomatáktól származnak, ezért sok adatunk van arról, milyen követségek voltak Isztambulban. Erdélyből szinte csak magyarokat küldtek, csak egy-két szász jutott ki követként. A követségeket (pl. egy 64-tagú küldöttségben 1553-ban) egy vagy két ember vezette, a többiek kiszolgáló személyzet (írnokok, futárok stb.) volt. A Habsburg követek általában tovább maradtak és minden alkalommal részletes leírásokat készítettek a helyi viszonyokról, pl. Busbecq 4 törökországi levele, amit afféle kézikönyvnek használtak.
A diplomata-státusz nem sok védelmet jelentett, a szultán bármikor bebörtönözhette őket. Emellett nem léphettek ki az utcára kíséret nélkül és gyakran kerültek megalázó helyzetekbe.
Rabok: A török háborúk alatt több tízezer embert ejtettek fogságba a törökök Magyarországon, de ezeknek csak töredéke kerül Isztambulba, többségüket elfoglalt várakban tartották fogva váltságdíjért. Sokan csak teljes vagyonukért cserébe szabadulhattak. Másokat távolabbi vidékekre vittek rabszolgaként (források szerint a rabszolgakereskedelem volt a legjövedelmezőbb üzletág a birodalomban). Magyarországról mind a 7 hadjárat alatt rengeteg foglyot ejtettek és adtak el. Volt néhány kivételezett rab, végvári főtisztek, híres vitézek, akiket a „császár rabjainak” neveztek és nem lehetett őket pénzért szabadon bocsátani. Őket Isztambulba vitték, ahol a díván ítélkezett felettük. Többségüket gályarabságra ítélték. Más főrabokat viszont ott tartottak, hogy később török foglyokra cserélhessék őket. Török Bálint és Bebek Györgyöt is hasonló módon hurcolták el. Nagyon ritkán előfordult, hogy egy foglyot halálra ítéltek (pl. Kerecsényi László gyulai főkapitány, Bornemissza Gergely). Néhány szerencsésebb rabnak azonban megengedték, hogy kikerüljenek a Héttoronyból, de Isztambulban kellett maradniuk házi őrizetben.
A rabszolgatartók a magyar szolgákról jó véleménnyel voltak, tisztáknak és megbízhatónak tartották őket (bár néhányan rossz természetűek). Ugyanez nem mondható el az albánokról, kurdokról, oroszokról, románokról, bolgárokról és az erdélyiekről (Gelibolulu Ali, horvát származású író; szerinte a horvátok a legjobb szolgák, utánuk a magyarok, a többitől óvakodni kell). A rabszolgákat egy idő után el kellett engedni, de a törökök mindenféle indokokkal gyakran sokkal tovább maguknál tartották őket (különösen a nőket, akik háremekbe kerültek). A felszabadított szolga ezután visszamehetett a hazájába. A gályarabok viszont szinte sosem szabadultak meg.
Renegátok: A legkönnyebben úgy szabadulhatott meg valaki, ha felvette a muszlim hitet, ezzel automatikusan törökké lett és nem lehetett rabszolga. Bár a magyarok közül viszonylag kevesen tértek át, gyakran találkozunk magyar származású török tisztviselőkkel. Pl. Piali pasa, aki a 1560-as években a flotta magyar születésű fővezére volt, felesége ráadásul a szultán egyik lánya lett (ekkoriban a szultáni tanács is 3 horvátból, 2 albánból és egy törökből állt). Piali pasa nem felejtette el a családját, anyját felkutatta és maga mellé vette Isztambulba. Másik példa: Hádim (Herélt) Dzsáfer pasa, akit Magyarországról hurcoltak el, a szerájban nevelkedett, majd a hódolt Magyarországon kapott szandzsákbégséget, később magyarok ellen is vezetett hadat (mezőkeresztesi csata).
Lescalopier: francia útleíró, Törökországi utazásán ottani magyarokkal is találkozott. 1574-ben állítólag találkozott olyan áttért magyarokkal (és lengyelekkel, románokkal, németekkel), akik titokban megtartották a (protestáns) vallásukat. Egyes protestáns prédikátorok úgy gondolták, a reformáció elterjesztésével (szláv nyelvű bibliákkal) kell megtörni a törököket a Balkánon. Erre történtek is kísérletek, pl. Schreiber Farkas pécsi főbíró 1562-ben missziót indított a Balkánon, amiért a törökök majdnem kivégezték, később börtönre ítélték. Más hittérítők csak áttéréssel úszhatták meg, pl. egy bizonyos „Adam úr”, akiről Lescalopier ír: Adam Neuser eredetileg német antitrinitárius volt, de később megalapította a saját irányzatát, amely szerint a keresztény és muszlim hitnek egyesülnie kell. Ezt Európa török birodalom általi meghódításával akarta elérni. Ezért Erdélybe szökött, ahol nyomdád nyitott és röpiratokat terjesztett. A törökök hamarosan elfogták, és kémként be akarták börtönözni, kivéve, ha felveszi a hitüket. Ezt meg is tette, így került Isztambulba, ahol pont Mahmud terdzsümán házában vendégeskedett.
A miniatúrák: A már említett Dzsáfernek 156 rabszolgája volt a végrendelete szerint, köztük 22 magyar. A szolgák a legkülönfélébb foglalkozásokat űzték, pl. zenészek, kőfaragók, katonák, festők stb. Úgy tűnik, a magyar származású festők különösen keresettek voltak, sok miniatúra maradt fenn magyar mesterektől. Persze a festészetet már Isztambulban tanulták el, már mind leginkább török motívumokat használtak, de azért nyugati elemek is felfedezhetők (pl. címer). Valószínű, hogy a kötet összes képét Csöbör Balázs festette, bár néhány képen eltérő stílusjegyek figyelhetők meg (de ez lehet, hogy csak időbeli eltérésre utal).
A miniatúrák különböző udvari mesterségek képviselői láthatók, szokatlanul részletes pl. az arcok kidolgozottsága.
A kötet 1572-ben Gosztonyitól Jakob von Betzekhez került, Gosztonyitól, Csöbörtől vagy valaki mástól kapta ajándékba Törökországi utazása előtt (útikönyv?). 1579-től különböző nemesek kezén vándorolt (akikről semmit sem tudunk). A könyv jelentőssége, hogy egyedüli forrás az isztambuli udvari emberek viseletéről. Hitelességét nem tudjuk ellenőrizni, mivel más ábrázolások egyáltalán nem maradtak fenn.
Zubor Zalán
2010. március 4., csütörtök
Szent Ágnes a falakon túl
Egy egész komplexum a Via Nomentana-n, jó messze a "centro storico"-tól (mivel katakombák fölött van, és ugye a római temetőknek jó messze kellett lenniük a várostól). Nagy Konstantin lánya, Konstanca 342-ben emeltette a templomot Szent Ágnes sírja fölé. Bizánciasan néz ki belülről, az apszisban szép aranyszínű hátterű mozaik, Ágnest ábrázolja császárnői díszekben, és elvileg az égből Isten keze nyúl le hozzá (azért írom, hogy elvileg, mert csak az útikönyv felnagyított képén látszik egy ici-pici kéz, magán a mozaikon szabad szemmel szerintem lehetetlen észrevenni). Az előtér tele van görög feliratú táblákkal és női karzat is van. Se görög, se latin kereszt alakja nincs a templomnak, csak téglalap.
A templomból le lehet ereszkedni a katakombába, egy idegenvezetővel, aki nagyon jó fej és jól is tud angolul (a csoport többi tagja olaszul nem tudó külföldi volt). 6 kilométernyi katakomba van itt a föld alatt, kis "loculusokba" ("helyecskék") tették a holttesteket a falba, a felső szinten, amit bejártunk, szinte mindegyik üres, mert az ellenreformáció idején az egyház elvitetett egy csomó keresztény csontvázat ereklyének különböző templomokba, hogy felmutathassák a mártírokat bizonyítandó az egyház erényeit. De közben a fekete piac is tele lett az ezekből a sírokból származó csontokkal...úgyhogy később a pápák bezárták az összes katakombát. Addigra már kb. minden római templomba jutott csontereklye.Két csontváz azért van mutatóban itt is a turistáknak.
Az idegenvezetőnő először is kicikizte a Quo vadis-t, és a katakombák romantikus sötétjében összejött keresztény gyülekezetekről szóló legendákat, mert a hullabűzös és sötét föld alatti járatoknál azért találtak jobb gyülekezőhelyet. Itt csak temetkeztek, mivel nagyon gazdaságos volt: a tufába könnyű vájatokat ásni, és kicsi földtulajdon alá is rengeteg sírt el lehet helyezni, mert lefelé sokáig bővíthető a katakomba újabb szintekkel (levegőre kerülve a tufa megszilárdul).
A templom és a katakombák mellett a komplexum része Szt. Konstancia mauzóleuma is, ami kör alakú, a közepén lévő oltárban őrzik Konstancia földi maradványait, a falon pedig nagyon szép falfestmények vannak, növényi-állati ornamentika váltakozik emberek (szentek?) képeivel.
Béna, mobillal készült kép, de a mozaik színei egész jól látszanak, úgyhogy feltettem.
A templomból le lehet ereszkedni a katakombába, egy idegenvezetővel, aki nagyon jó fej és jól is tud angolul (a csoport többi tagja olaszul nem tudó külföldi volt). 6 kilométernyi katakomba van itt a föld alatt, kis "loculusokba" ("helyecskék") tették a holttesteket a falba, a felső szinten, amit bejártunk, szinte mindegyik üres, mert az ellenreformáció idején az egyház elvitetett egy csomó keresztény csontvázat ereklyének különböző templomokba, hogy felmutathassák a mártírokat bizonyítandó az egyház erényeit. De közben a fekete piac is tele lett az ezekből a sírokból származó csontokkal...úgyhogy később a pápák bezárták az összes katakombát. Addigra már kb. minden római templomba jutott csontereklye.Két csontváz azért van mutatóban itt is a turistáknak.
Az idegenvezetőnő először is kicikizte a Quo vadis-t, és a katakombák romantikus sötétjében összejött keresztény gyülekezetekről szóló legendákat, mert a hullabűzös és sötét föld alatti járatoknál azért találtak jobb gyülekezőhelyet. Itt csak temetkeztek, mivel nagyon gazdaságos volt: a tufába könnyű vájatokat ásni, és kicsi földtulajdon alá is rengeteg sírt el lehet helyezni, mert lefelé sokáig bővíthető a katakomba újabb szintekkel (levegőre kerülve a tufa megszilárdul).
A templom és a katakombák mellett a komplexum része Szt. Konstancia mauzóleuma is, ami kör alakú, a közepén lévő oltárban őrzik Konstancia földi maradványait, a falon pedig nagyon szép falfestmények vannak, növényi-állati ornamentika váltakozik emberek (szentek?) képeivel.
Béna, mobillal készült kép, de a mozaik színei egész jól látszanak, úgyhogy feltettem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
