A könyvről: 1570 táján keletkezett Isztambulban, egy Goszthonyi Lőrinc nevű nemes gyűjteményéből került elő (nem tudjuk, hogy került hozzá). A kötet török stílusú miniatúrákat tartalmaz, de magyar művész festette: Csöbör Balázs rabként vagy renegátként került Isztambulba és Müezzin-Záde Ali kapudán pasa szolgálatában állt. A törököknek szokása volt, hogy keresztény foglyokat Isztambulba vittek, ahol kitanították (gyakran a muszlim vallást is fel kellett venniük) és alkalmazták őket. Pl. Mahmud terdzsümán, aki eredetileg német származású volt, de fogságba esve áttért (később magyar fogságban is megtartotta az új hitét) és a szultán szolgálatába állt, és a törököt dicsőítő verseket és krónikákat írt magyar nyelven (de arab betűkkel!).
Isztambul: a korszak legnagyobb városa, a 16. sz. derekán félmillió lakosa volt, a század végére már a milliónál is több lehetett. 1593-ban John Senderson angol utazó 1 231 211 lakost számol össze (ebből alig a fele török).
A lakosság jó része (katonák és civilek) rabszolgaként kerültek a városba, néha egész városok lakosságát ide telepítették. „Töröknek” a muszlimok számítottak, utánuk a zsidók voltak a legtöbben, ők kereskedelemmel és kézművességgel foglalkoztak, de lőpor-gyárat és nyomdát is üzemeltettek. A Galata vagy Pera nevű városrész a keresztények negyede volt (itt több templom volt mint mecset, kolostorok is voltak), leginkább görögök, részben olaszok lakták (kis számban magyarok is).
Isztambul egy világbirodalom fővárosa volt. Ez már a bizánci időkben is igaz volt, bár Bizánccal együtt a város is hanyatlott. A török hódítás után a város teljesen megújult, új fénykorról beszélhetünk. A római romok nagy részét lebontották, a nagyobb bizánci épületek megmaradtak, melléjük török épületeket emeltek. A várost állandóan viskókból álló elővárosok vették körül.
Nyugati kortársak szerint Isztambul nem olyan, mint az európai városok (polgárosult, urbánus), hanem mint egy nagy tábor, ahol nincs törvényes rend, és a szultán és a pasák kényük-kedvük szerint bármit megtehetnek. Nagyon barátságtalanok vendégszeretők a külföldi diplomatákkal szemben: a követeknek alkalmazkodniuk kellett a török szokásokhoz (pl. nem viselhettek zöldet, mert az a próféta színe), épphogy csak megtűrték őket, de nem látták őket vendégül, nem voltak egyenrangú tárgyalópartnerek. A cél nélkül utazókat általában be sem engedték (attól féltek, hogy kémkednek). Ezért kevesen utaztak Isztambulba, még a kereskedők is inkább a helyieken keresztül bonyolítottak le üzleteket.
Diplomácia: A városról szóló leírások szinte mind diplomatáktól származnak, ezért sok adatunk van arról, milyen követségek voltak Isztambulban. Erdélyből szinte csak magyarokat küldtek, csak egy-két szász jutott ki követként. A követségeket (pl. egy 64-tagú küldöttségben 1553-ban) egy vagy két ember vezette, a többiek kiszolgáló személyzet (írnokok, futárok stb.) volt. A Habsburg követek általában tovább maradtak és minden alkalommal részletes leírásokat készítettek a helyi viszonyokról, pl. Busbecq 4 törökországi levele, amit afféle kézikönyvnek használtak.
A diplomata-státusz nem sok védelmet jelentett, a szultán bármikor bebörtönözhette őket. Emellett nem léphettek ki az utcára kíséret nélkül és gyakran kerültek megalázó helyzetekbe.
Rabok: A török háborúk alatt több tízezer embert ejtettek fogságba a törökök Magyarországon, de ezeknek csak töredéke kerül Isztambulba, többségüket elfoglalt várakban tartották fogva váltságdíjért. Sokan csak teljes vagyonukért cserébe szabadulhattak. Másokat távolabbi vidékekre vittek rabszolgaként (források szerint a rabszolgakereskedelem volt a legjövedelmezőbb üzletág a birodalomban). Magyarországról mind a 7 hadjárat alatt rengeteg foglyot ejtettek és adtak el. Volt néhány kivételezett rab, végvári főtisztek, híres vitézek, akiket a „császár rabjainak” neveztek és nem lehetett őket pénzért szabadon bocsátani. Őket Isztambulba vitték, ahol a díván ítélkezett felettük. Többségüket gályarabságra ítélték. Más főrabokat viszont ott tartottak, hogy később török foglyokra cserélhessék őket. Török Bálint és Bebek Györgyöt is hasonló módon hurcolták el. Nagyon ritkán előfordult, hogy egy foglyot halálra ítéltek (pl. Kerecsényi László gyulai főkapitány, Bornemissza Gergely). Néhány szerencsésebb rabnak azonban megengedték, hogy kikerüljenek a Héttoronyból, de Isztambulban kellett maradniuk házi őrizetben.
A rabszolgatartók a magyar szolgákról jó véleménnyel voltak, tisztáknak és megbízhatónak tartották őket (bár néhányan rossz természetűek). Ugyanez nem mondható el az albánokról, kurdokról, oroszokról, románokról, bolgárokról és az erdélyiekről (Gelibolulu Ali, horvát származású író; szerinte a horvátok a legjobb szolgák, utánuk a magyarok, a többitől óvakodni kell). A rabszolgákat egy idő után el kellett engedni, de a törökök mindenféle indokokkal gyakran sokkal tovább maguknál tartották őket (különösen a nőket, akik háremekbe kerültek). A felszabadított szolga ezután visszamehetett a hazájába. A gályarabok viszont szinte sosem szabadultak meg.
Renegátok: A legkönnyebben úgy szabadulhatott meg valaki, ha felvette a muszlim hitet, ezzel automatikusan törökké lett és nem lehetett rabszolga. Bár a magyarok közül viszonylag kevesen tértek át, gyakran találkozunk magyar származású török tisztviselőkkel. Pl. Piali pasa, aki a 1560-as években a flotta magyar születésű fővezére volt, felesége ráadásul a szultán egyik lánya lett (ekkoriban a szultáni tanács is 3 horvátból, 2 albánból és egy törökből állt). Piali pasa nem felejtette el a családját, anyját felkutatta és maga mellé vette Isztambulba. Másik példa: Hádim (Herélt) Dzsáfer pasa, akit Magyarországról hurcoltak el, a szerájban nevelkedett, majd a hódolt Magyarországon kapott szandzsákbégséget, később magyarok ellen is vezetett hadat (mezőkeresztesi csata).
Lescalopier: francia útleíró, Törökországi utazásán ottani magyarokkal is találkozott. 1574-ben állítólag találkozott olyan áttért magyarokkal (és lengyelekkel, románokkal, németekkel), akik titokban megtartották a (protestáns) vallásukat. Egyes protestáns prédikátorok úgy gondolták, a reformáció elterjesztésével (szláv nyelvű bibliákkal) kell megtörni a törököket a Balkánon. Erre történtek is kísérletek, pl. Schreiber Farkas pécsi főbíró 1562-ben missziót indított a Balkánon, amiért a törökök majdnem kivégezték, később börtönre ítélték. Más hittérítők csak áttéréssel úszhatták meg, pl. egy bizonyos „Adam úr”, akiről Lescalopier ír: Adam Neuser eredetileg német antitrinitárius volt, de később megalapította a saját irányzatát, amely szerint a keresztény és muszlim hitnek egyesülnie kell. Ezt Európa török birodalom általi meghódításával akarta elérni. Ezért Erdélybe szökött, ahol nyomdád nyitott és röpiratokat terjesztett. A törökök hamarosan elfogták, és kémként be akarták börtönözni, kivéve, ha felveszi a hitüket. Ezt meg is tette, így került Isztambulba, ahol pont Mahmud terdzsümán házában vendégeskedett.
A miniatúrák: A már említett Dzsáfernek 156 rabszolgája volt a végrendelete szerint, köztük 22 magyar. A szolgák a legkülönfélébb foglalkozásokat űzték, pl. zenészek, kőfaragók, katonák, festők stb. Úgy tűnik, a magyar származású festők különösen keresettek voltak, sok miniatúra maradt fenn magyar mesterektől. Persze a festészetet már Isztambulban tanulták el, már mind leginkább török motívumokat használtak, de azért nyugati elemek is felfedezhetők (pl. címer). Valószínű, hogy a kötet összes képét Csöbör Balázs festette, bár néhány képen eltérő stílusjegyek figyelhetők meg (de ez lehet, hogy csak időbeli eltérésre utal).
A miniatúrák különböző udvari mesterségek képviselői láthatók, szokatlanul részletes pl. az arcok kidolgozottsága.
A kötet 1572-ben Gosztonyitól Jakob von Betzekhez került, Gosztonyitól, Csöbörtől vagy valaki mástól kapta ajándékba Törökországi utazása előtt (útikönyv?). 1579-től különböző nemesek kezén vándorolt (akikről semmit sem tudunk). A könyv jelentőssége, hogy egyedüli forrás az isztambuli udvari emberek viseletéről. Hitelességét nem tudjuk ellenőrizni, mivel más ábrázolások egyáltalán nem maradtak fenn.
Zubor Zalán
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése