Ágoston Gábor: Az oszmán és az európai diplomácia a kölcsönösség felé vezető úton

Forrás: Híd a századok felett: Tanulmányok Katus László 70. születésnapjára c. könyv főszerk Hanák Péter, Pécs, 1997

Ágoston Gábor: Az oszmán és az európai diplomácia a kölcsönösség felé vezető úton

A 16. század elejére az Oszmán Birodalom Európában is megkerülhetetlen hatalmi tényezővé vált: magyarországi hódításaival beavatkozott a korszakot meghatározó Habsburg-Francia vetélkedésbe. Ezért a 16. században minden európai állam létrehozta saját állandó nagykövetségét Isztambulban. Ezzel szemben a törökök 1793-ig egy követséget sem hoztak létre Európában, ezzel nemcsak a diplomáciában váltak passzív féllé, de a kémkedési lehetőségeik is leszűkültek (részben ez vezetett a bukáshoz).

A Muszlimok világképe

A muszlim ember a világot két részre bontotta: a Dar-al-Iszlámra, vagyis az Iszlám Házára és a Dar-al-Harbr-ra, a Háború Házára. Az előbbin a muszlim államvallású országokat értették, az utóbbin a világ többi részét. Egy muzulmán nem tartózkodhatott huzamosabb ideig a Dar-al-Iszlámon kívül: ezért nem is alapítottak követségeket keresztény területeken (sem a törökök, sem más muszlim államok); ha egy terület keresztény uralom alá került, a lakóknak azt is el kellett hagynia. Példaként Mohamed Medinába menekülését (Hidzsra) hozták fel, aki szintén a hitetlenek elől menekült.
Mivel az iszlám szerint csak egy isten létezik, úgy gondolták, ideális esetben Dar-al-Iszlámot is egy uralkodó kell, hogy irányítsa (legideálisabb esetben pedig az egész világ a Dar-al-Iszlám lenne). Viszont a muszlim állam köteles védelmezni a területén élő más vallásúakat is, de csak akkor, ha azok egyistenhitűek, más néven a Könyv Népei (ahl al-kitab): zsidók és keresztények. A török hódítás megtorpanás után az iszlám-jogtudósok bevezettek egy újabb kategóriát: Dar-al-Ahb, a Béke vagy Szerződés Háza, ide azok a keresztény népek tartottak, akik elismerték a török uralmat és adót fizettek.

A dzsihádról és a békéről

A Korán és a későbbi jogtudósok nem fogalmaztak egyértelműen az Isten Háza és a Háború Háza közti háborúval és békével kapcsolatban. A Koránban a dzsihád szó általában szent háborúként szerepel, de sok helyen csak az iszlám terjesztését és gyakorlását jelenti, ami végezhető békésen vagy fegyverrel is. A jogtudósok nagy része a békét tartotta természetes állapotnak, és csak a védekezés lehetett szent háború. Emiatt az ellenség első békeajánlatát el kell fogadni. A négy legnagyobb szunnita vallásjogi iskola közül három (hanafita, málikita, hanabalita) szerint bizonyos időre kell békeszerződést kötni, és ez alatt az idő alatt nem szabad új háborút indítani, kivéve, ha a másik fél szegi meg a békét. Így tartották a hanafita iskolát követő oszmánok is. Viszont szerintük a könyv népei ellen addig kell folytatni a háborút, amíg azok el nem fogadják az adófizetést, tehát nem kell (anyagilag nem is éri meg) megtéríteni őket. Ezzel szemben a sáfita iskola szerint lehetetlen a vallások közti béke, és a cél az egész világ iszlamizálása. Így bármelyik hitetlen ország ellen bármikor indítható háború. Békét csak szükség esetén lehet kötni, de tíz évnél nem tarthat tovább és bármikor felbontható.
Az oszmánok valójában a rivális iszlám irányzatok (síita) és államok (anatóliai török fejedelemségek, mamelukok) elleni harchoz vették elő a dzsihád és a hitharc (gaza) eszméjét, nem a kereszténység ellen. Mivel hivatalosan a szultán egyetlen célja a hit fegyveres terjesztése, ezért jogos minden más muszlim állam elleni háború, mivel azok csak akadályozzák az egységes Dar-al-Iszlám megteremtésében. Az ilyen hadjáratok előtt a szultán írásos engedélyt (fetva) kért általában az isztambuli főmuftitól. A főmufti még az Egyiptom elleni hadjáratra is engedélyt adott, pedig annak egyik célpontja a kairói kalifa, a szunnita egyház akkori feje volt. A hadjárat után a szultán, I. Szelim felvette a kalifai címet.* A keresztények ellen már nem is volt szükségük ilyen megerősítésre, habár ezeket a hadjáratokat is a dzsihád vagy a gaza jegyében indították el. Békét is a vallási előírásoknak megfelelően, ideiglenesen kötöttek, kivéve az 1774-es kücsük-kajnardzsi békét Oroszországgal: ekkora már kezdték átvenni az európai mintákat és „örök békét” kötöttek.

Miért nincsenek állandó török követségek?

Az oszmánok nemcsak vallási megfontolásból nem állítottak fel állandó követségeket Európában. A birodalom fénykorában a szultán nem volt rászorulva, hogy békét kérjen az európai államoktól. Ekkoriban gyakorlatilag csak háborús ügyekben alkalmazták a diplomáciát, ezért a követek kiküldése, a béketárgyalások kezdeményezése a vereség beismerésének számított. Az oszmánok ezt nagyon megalázónak találták, ezért még ha vesztettek, akkor is Isztambulban tárgyaltak, és ügyeltek arra, hogy a másik fél kezdeményezzen. Néha azért előfordult, hogy a törökök kénytelenek voltak diplomatákat küldeni európai udvarokba, pl. Hunyadi téli hadjárata idején. Viszont hivatalosan ekkor is Ulászló magyar király tette meg az első lépést, de persze valójában a szultán kezdeményezte. Ezért megpróbáltak úgy tenni, mintha a békekötés nem is lenne igazi diplomáciai megegyezés: a megbízott követ, egy görög szerzetes nem volt hivatásos diplomata.
Miután az európai államok mind felállították saját követségeiket Isztambulban, a Porta nem érezte szükségét, hogy ezt viszonozza, elegendőnek találta az otthoni nagykövetségeket. De maguk az európai államok sem szorgalmazták, hogy a törökök a keresztény Európa belsejében állandó képviseleteket hozzon létre. Még a törökbarát franciák sem látták őket szívesen, 1581-ben III. Henrik három hónapig várakoztatta a török követeket, alig akarta őket beengedni az országba. A követek Velencében várakoztak, de onnan is majdnem kidobták őket, mert az ottani francia követ szerint a fogadásuk „ellenkezett a kereszténységgel”. Ez a magatartás a muszlimokkal szemben még századokig fennállt, mivel néha tényleg kellemetlen vendégek voltak (pl. 1714-ben perzsa és észak-afrikai követek Franciaországban), nem ismerték (vagy nem akarták betartani) a helyi szokásokat.
A kereskedelemben is hasonlóan egyoldalú volt a viszony. A nyugatiak egymás után hoztak létre kereskedelmi állomásokat (fondaco) és manufaktúrákat az Oszmán Birodalomban, viszont a muszlim kereskedőket nem látták szívesen. Emiatt csak a görög, örmény vagy zsidó kereskedőknek volt esélye a birodalmon kívül. Kivételt képezett Velence, ahol 1579-ben létrehozták az első török kereskedőházat (Fondaco dei Turchi) egy fogadóban. A kereskedőket persze szigorúan ellenőrizték, de az üzlet így is gyümölcsöző volt, az újabb és újabb kereskedők hamarosan kinőtték az Angyalhoz címzett fogadót (Osteria dell’ Angelo), és lakóházakban vagy más fogadókban kellett őket elszállásolni.
A török kolónia persze Velencében is komoly ellenállásba ütközött, az európaiak minden muszlimban török kémet láttak, ezért szinte sehol máshol nem alakult ki hasonló telephely. A szultán keresztény alattvalói viszont sok helyre eljutottak: pl. 1582-ben Antwerpenben négy „török” kereskedő nyitott üzletet, akik valójában mind olaszok, de a szultán alattvalói voltak. Ez a „török kereskedőház” nem volt hosszú életű, 1584-ben a spanyolok elfoglalták a várost, a házat pedig lerombolták.
Nem tartható tehát az a korábbi nézet, hogy a törökök csak vallási okokból kerülték az állandó követségek létesítését. Főként mivel nemcsak Európában, de a muszlim uralkodók országaiban (Perzsia, indiai Nagymogul Birodalom) sem tartottak állandó követségeket.

Európai állandó követségek Isztambulban

A nagykövetség intézménye Itáliában jött létre a 15. században, az 5 nagy itáliai állam (Velence, Milánó, Firenze, Nápoly, Pápai Állam) között. Ezzel megszűnt a korábban a pápa által irányított egyetemes keresztény diplomácia. Az állandó követ feladatait először Ermolao Barbaro velencei diplomata (bailo) foglalta össze De officio legati c. munkájában: a követ fő feladata az állam érdekeinek védelme, szövetségek kötése és a hírszerzés. A 15. század végére az intézmény egész Európában elterjedt, ekkor a velenceiek bevezették az írásos ügyintézést, titkárok segítségével.
Isztambulban is Velence állította fel az első követséget 1454-ben, aminek segítségével több, mint 100 évig meg tudta őrizni a békét a Portával. Másodikként Franciaország következett, akik a Habsburgok ellensúlyát látták a törökökben. A „legkeresztényibb király”, I. Ferenc már nyíltan szövetséget (kapituláció) kötött a Portával 1536-ban. Ez a szerződés még nem volt teljesen hivatalos, de 1569-ben már mindkét uralkodó írásban is ratifikálta a szerződést. A magyarországi török hódítás után Habsburg Ferdinánd is rászánta magát a diplomáciai kapcsolatfelvételre: 1547-ben megérkezett Isztambulba az első Habsburg követ, Giovanni Maria Malvezzi (török források szerint az első osztrák követség már 1528-ban felépült). Az állandó követet rezidensnek, később orátornak nevezték, megkülönböztetve az ideiglenes követtől, az internuncius-tól; feladata volt a szerződéskötéseken kívül az információszerzés is.
A 16-17. század fordulóján Anglia és Hollandia is megnyitotta a követségeit, főként kereskedelmi megfontolásból. Később, a török kiűzése után közvetítőként léptek fel a török kiűzése után a Porta és a Szent Liga között (persze szokás szerint a kontinentális erőegyensúlyt akarták fenntartani). Anglia első követei kereskedők voltak (pl. William Harborne, az első nagykövet), és leginkább kereskedelmi szerződéseket kötöttek. A holland-török kapcsolatok kiépítésében nagy szerepe volt Joseph Nasinak, másik nevén Don Juan Miqueznek. Ő egy spanyol származású zsidó kereskedő volt, aki kiterjedt üzleti kapcsolatainak köszönhetően I. Szulejmán és II. Szelim nemhivatalos külügyi tanácsadója lett. 1564-ben javasolta a szultánnak, hogy hozzanak létre kereskedőházat Antwerpenben, ahol támogatást remélhetnek az ott élő szefárd zsidó és marrano kereskedőktől (ebből lett a már említett „török” kereskedőház). Nasi javasolta egy spanyolellenes holland-török szövetség megkötését is, de ebből nem lett semmi. Viszont a kereskedelem beindulása fellendítette a holland-török kapcsolatokat, holland kereskedők (francia és angol védelemmel, hogy a spanyolokat gyengítsék) megjelentek a Földközi-tengeren és 1612-ben megkötötték az első holland-török kapitulációt.

Őrizet és fogság

Az isztambuli követeket elvileg a Korán által előírt vendégszeretettel (aman) fogadták. Gyakorlatilag viszont állandó katonai felügyelet alatt álltak, bármilyen szabálysértésért házi őrizetbe kerülhettek és biztonságuk sem volt garantált. Jellemző volt, hogy ha egy állam hadat üzent a Portának, a követeket letartóztatták. Így járt pl. Giovanni Maria Malvezzi és Hyeronimus Laski Habsburg követ, ráadásul a vagyonukat is elkobozták. A törökök ekkor úgy érveltek, hogy a követ Ferdinánd miatt került fogságba, mert ő támadta meg a törököket, vagy mert nem fizette a sarcot. A törökök úgy tartották, a követ a szerződés zálogául, túszként tartózkodik náluk, ezért teljesen jogos bebörtönözni. Ezzel a szokással csak az 1806-os orosz-török háború idejére hagytak fel.

Követségi tolmácsok

Mivel az európai közvetítőnyelvet, a latint a törökök nem ismerték, tolmácsokra volt szükség. A 15-16. században a magyar, a görög és a délszláv nyelveket használták közvetítőnyelvként, a budai pasák is általában magyarul leveleztek Béccsel. Isztambulban az ott élő latin keresztényeket alkalmazták tolmácsként. Egyes családokban (pl. Fornetti) öröklődött a tolmácsmesterség (dragomán), amit a szultán által kiállított engedéllyel (berát) végezhettek. Az európai követek gyakran panaszkodtak a tolmácsok alkalmatlanságára, ezért saját tolmácsokat kezdtek képezni. Ebben is Velence járt élen, akik nyelvtanulás és a helyi szokások megismerése céljából küldtek ki embereket.
Franciaországban Jean-Babtiste Colbert, XIV. Lajos pénzügyminisztere 1669-ben alapított tolmácsképző intézetet Perában. Az itt tanulók állami és kereskedelmi küldöttségek mellett is kaphattak munkát. XIV. Lajos 1700-ban 12 török alattvalónak adott ösztöndíjat, hogy a jezsuita egyetemen teológiát és nyelveket tanuljanak, majd otthon hittérítőként vagy tolmácsként működjenek. Később a párizsi kollégiumban is folytattak arab és török nyelvoktatást.
Anglia sikertelenül próbálkozott saját tolmácsok képzésével, az angol követ, Sir William Trumbull is panaszkodott, hogy az angolok képtelenek törökül megtanulni.
Maguk a követek szinte sosem ismerték a nyelvet, minden párbeszéd tolmácsokon keresztül zajlott. A tolmácsoknak a nyelven kívül az ország kultúráját, törvényeit és történelmét is ismerniük kellett.
A követekre leselkedő veszélyektől a tolmácsok sem voltak biztonságban. Pl. Vincenzo Bratutti raguzai tolmácsot a Habsburg rezidens mérgezte meg (végül túlélte), mivel veszélyeztette az állását. Fizikailag is fárasztó volt a munka, mivel a követségek Perában voltak, ami a város másik végében van, távol a szultáni palotától. Sok tolmács kérte felmentését egészségügyi okokra hivatkozva.

A Porta görög tolmácsai és a török diplomácia európaizálódása

A Porta kezdetben áttért renegátokat alkalmazott tolmácsnak, később pedig isztambuli görögöket. Az isztambuli görög arisztokrácia rendkívül művelt réteg volt, mivel fiaikat európai egyetemekre járatták, a tolmácsolás mellett orvosként is bekerülhettek magas udvari körökbe (ekkorra már a nyugati orvostudomány volt a fejlettebb). Korábban a diplomáciában nagy szerepük volt a Spanyolországból elmenekült szefárd zsidóknak is, viszont a századok folyamán ők elvesztették a kapcsolatot a nyugattal: az első pár generáció után már nem beszéltek nyelveket, és egyetemeket is keleten végeztek, ezért helyüket a görögök vették át, akik pozíciójukat az 1821-es görög felkelésig őrizték.
Az isztambuli görögök jó helyzete főleg Panayoti Nicoussioi Mamonas-nak volt köszönhető: Panayoti Paduában tanult, először Köprölü Ahmed fiának volt udvari tolmácsa, majd 1661-től a Porta főtolmácsává lépett elő (ezt a posztot csak számára alapították). Panayoti halála után egy másik görög, Alexander Mavrocordato lett a főtolmács. Alexander is itáliában (Róma, Padua, Bologna) tanult, a tolmácsoláson kívül az orvosláshoz is értett. Több mint 25 évig viselte a tisztséget, ezalatt a török diplomácia meghazározó személyiségévé vált, nagy szerepe volt a Szent Ligával való békekötésnek is. Alexander Mavrocordato vezetése alatt kezdte átvenni az oszmán diplomácia az európai mintákat.
A karlócai békét 10 évig tartó tárgyalások előzték meg, amiből már kitűnik, hogy Európa sem ősellenségként tekintett már a törökre, hanem egyenrangú félként. A hosszú tárgyalások alatt a török diplomaták is sokat tanultak nyugati kollégáiktól. A karlócai béke után a törökök rájöttek, hogy az államuk nem az iszlám hit egyedüli védelmezője a keresztény nyugattal szemben, hanem az európai államrendszer része. A 18. században Poroszországgal, Svédországgal és Lengyelországgal kötöttek szövetséget Ausztria és Oroszország ellen. Még az isztambuli főmufti is elismerte, hogy az iszlám ügyéhez hitetlenek segítségére is számítani kell. Az 1790-es években III. Szelim létrehozta az első állandó török követségeket Európában, de a napóleoni háborúk miatt ezek nem voltak hosszú életűek. Az 1821-es görög szabadságharc végleg halálra ítélte ezeket a képviseleteket. Végül csak 1835-36-ban, II. Mahmud uralma alatt tudtak működő külképviseleteket létrehozni a nyugati fővárosokban, ezzel végleg lezárult az egyoldalúság korszaka a török diplomácia történetében.


Zubor Zalán