Ágoston Gábor: A régi Konstantinápoly erkölcse

Forrás: Rubicon 1998/7. szám.

A 16. sz. derekától óvatos becslések szerint is 400 ezernél többen éltek a fővárosban. Európa legnagyobb kozmopolita városa volt (a lakosság 42% volt nem muszlim és folyamatosan érkeztek ide kereskedők és utazók), így innen sem hiányoztak a prostituáltak.

Többnejűség és háremek

A közhiedelemmel ellentétben Törökországban elég ritka volt a poligámia. Csaj a gazdagok engedhették meg maguknak, mivel mindegyik feleséget és a sok gyereket is el kellett tartani az iszlám előírásai alapján, és a jegyajándékot (mehr) is fizetni kellet. Mások a veszekedés és féltékenykedés elkerülése miatt maradtak az egynejűségnél. Salamon Schweigger: „Aki már kipróbálta a többnejűséget és megismerte az azzal járó gondokat, többet nem kért belőle.”. Egy török közmondás szerint: „Egy ház négy feleséggel olyan, mint a viharba került hajó.”
De egyes muszlim hittudósok is érveltek a poligámia ellen (pl. Kinalizáde Ali Efendi). A Korán szerint elvben minden feleséget azonos jogok illetnek meg, ennek ellenére a törököknél az első feleség fontos előjogokkal rendelkezett: pl. a férj kötelező volt vele tölteni a csütörtökről péntekre virradó éjszakát, ellenkező esetben elválhatott tőle (tefrik), vagy bepanaszolhatta a kádinál (török bíró). Ez alól a kötelessége alól csak a nemi betegség menthette fel a férjet (de pl. az impotencia válóok lehetett!).
Egyesek úgy próbálták csillapítani a feleségek közti konfliktust, hogy külön háztartásokat építetteek nekik, lehetőleg a város egymástól távol eső részein. Persze ezt csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak, kényelmetlen is volt „ingázni”, ráadásul gyakori volt, hogy a feleség vagy ágyas a férj távollétében félrelépett egy-egy szolgálóval.
A többnejűség kérdése a 20. század elején újra felmerült: az Ifjútörök Mozgalom betiltásáért vagy korlátozásáért küzdött, míg az iszlámpárti konzervatívok támogatták, mivel szerintük sokan emiatt maradnak meg a hitük mellett (holott láttuk, hogy a valóságban nem volt túl népszerű), és csökkenti a paráznaságra (harám) való hajlandóságot. Szerintük emmiat már a poligámia tiltásának gondolata is harámnak számított. A többnejűséget végül Kemal Atatürk tiltotta be, bár Kelet-Törökországban még napjainkban is előfordul.

A fürdők

Törökül Hamám. Konstantinápolyban a társas élet központjai voltak, külön fürdők léteztek muszlimok és más vallásúak, férfiak és nők számára (néhányat felváltva használtak). A tisztálkodás mellett itt végezték az iszlámban kötelező szőrtelenítést is, de kávézni és teázni is itt lehetett.
A nők számára azért volt fontos a fürdő, mert egyedül itt bújhattak el a férjeik elől, egymás között beszélgethettek, és itt találkozhattak a házasságközvetítőkkel. Ezt a szerepet kizárólag nők töltötték be: egyes asszonyok fiaik házasságába is beleszólhattak, itt ismerkedhettek meg a lehetséges menyükkel. Lady Mary Montagu, egy angol követ felesége 1717-18 között azt írta: a konstantinápolyi nők hetente legalább egyszer elmennek a fürdőbe, ahol 4-5 órát töltenek . A fürdő egyfajta „női kávézó”, ahol „mindenféle botrány találnak ki”. A fürdő lehetőséget biztosított titkos légyottok szervezésére is. Wratiszlav beszámol egy esetről, mikor egy csaus felesége a fürdőzés ürügyével ment el otthonról, hogy szeretőjével találkozzon, közben a fürdőbe maga helyett egyik szolgálóját küldte.

Házasságtörés

Hans Dernschwam szerint nagyon gyakorinak számított a házasságtörés (zina). 1552-55 között azt írta, a fürdőkben „vígan folyik a kurválkodás”, különösen a 2-3 évig is távol lévő katonák feleségei körében.
A török törvények a házasságtörést differenciáltan büntették (a vallási jog mellett világi törvényekkel, kánunokkal is, ami arra utal, hogy valóban gyakori volt): A muszlimok vagyoni helyzetüktől függően pénzbírságot fizettek, a félrelépett asszony helyett mindig a férjnek kellet fizetni, a rabszolgák fizettek a legkevesebbet. Fynes Moryson angol utazó szerint viszont a férfiakat be is börtönzik a pénzbüntetés mellé, a nőket pedig nyilvánosan megyzégyenítik: fejükre ökörbelet tekernek, kezükbe lófarkat adnak, fordítva lóhátra ültetik és így vezetik őket végig a városon. A büntetésforma korabeli ábrázolásokon is látható. A 16. század végére súlyosbonak a büntetések: halállal büntették, ha egy keresztény férfi muszlim asszonyt csábított el (a nőt is), kivéve, ha a férfi azonnal áttért. Fordított esetben viszont csak a férfit büntették, az előbb látott megszégyenítéssel. Két keresztény paráználkodását csak pénzbírsággal büntették. A büntetésekről a legjobb forrás az isztambuli főmufti (Sejhüliszlám) által kiadott fetvák.
A nemi erőszakot szintén halállal büntették, a megtámadott nő akár meg is ölhette a támadóját, nem vonták felelősségre: tette gazának, vagyis hitharcnak számított. De nem büntették a felszarvazott férjt sem, ha az megölte feleségét és a szeretőjével együtt… Emellett egy muszlim férfi megölhette a leánytestvérével paráználkodó idegent, az anyák pedig parázna lányukat ölhették meg.
Paráznaságnak számított még más ágyasáva vagy rabszolganőjével (még családtagéval is) folytatott viszony. Ebusszuúd későbbi törvényei már minden házasságtörő asszonyt nyilvános megkövezésre (redzs) ítéltek. Muszlim jogtudósok a paráznaság ellen ajánlatosnak tartották a maszturbációt (isztimná bil-yed, nagyon fontos török szó), de tiltották, ha csak a puszta örömszerzés volt a célja (???). Szigorúan tilos volt a terhességmegszakítás minden formája, különösen a nagy pestisjárvány után tiltották szigorúan, hogy minden eszközzel pótolják az elhalt népességet.

Prostitúció

Bár az iszlám tiltotta, a 10. században már minden iszlám országban jelentős bevételt jelentett az örömlányoktól szedett adó. Még a mecsetek környékén (Isztambulban az Eyyüb nevű szent negyedben) is működtek bordélyházak. Majd minden nagyobb városban működött egy hharábát (bordély), ahol a vendégek alkoholt is fogyaszthattak.
A konstantinápolyi prostitúcióról először nyugati utazók írnak: „Konstantinápoly egymaga kitesz egy országot. De van ott akkora paráználkodás, mint az egész világon együttvéve.” (Hans Derschwam). 10 évvel később már szultáni rendeletekkel próbálták visszaszorítani a prostitúciót. Egy 1565-ös, galatai kádinak írt panaszlevélből kiderül, hogy egy janicsár felesége is egy bordélyházban „dolgozott” (de vajon a panaszt tevő szomszédok ezt honnan tudták?). Ezt követően a szultán elrendelte a prostik kiűzését, vagyonuk hátrahagyását. 1550 után a ruméliai kádiaszker a férj nélkül élő nőket házasságra kényszerítette, sokakat bebörtönzött és pellengérre állított. 2-3 hajónyi nőt a közeli szigetekre toloncolt ki. Moryson szerint viszont a kádinál volt egy lista a városi kurvákról ,akik vallási ünnepeken kívül szabadon dolgozhattak (a szabálysértőket viszont a tengerbe fojtották).
Az intézkedések viszont nagy részt kudarcot vallottak, a nagy számú nőtlen férfi és tengerész miatt lehetetlen volt megszüntetni ezt az iparágat. Az elűzött örömlányok egy része beállt csenginek (vándortáncosnak), akik vándorolva gyakorolták tovább a legősibb mesterséget, bár ők köztudottan leszbikusok voltak. Isztambulban sosem sikerült felszámolni a prostitúciót, amit az ismétlőső rendeletek mutatnak. 1567-ben II. Szelim összeírja és törvényen kívül helyezi az isztambuli örömlányokat (csak házasság esetén nyerhették vissza jogaikat, de akkor is el kellet hagyniuk a várost), akik lebuktak, azokat bebörtönözték. Ezután a bordélyházak titokban működtek tovább, mosodáknak álcázva. Emiatt bezártak minden mosóházat, és a vallási alapítványoknak is megtiltották, hogy ilyen intézményt támogassanak. Ezek után az Eyyüb negyedben működő, keresztények által üzemeltetett édességboltok lettek a prostitúció központjai, amíg 1575-ben be nem záratták ezeket is. Később a rabszolgapiacokon zajlott rabszolgakereskedelemnek álcázott prostitúció: a madamok „rabszolgáikat” 1-2 napra adták bérbe, vagy „kipróbálásra” a kuncsaftokat. Bár ezt a tevékenységet is tiltani próbálták, nem sikerült megszüntetni. A 17. században kiadott újabb és újabb rendeletek azt mutatják, hogy a városból sosem sikerül kiűzni a prostitúciót.

Zubor Zalán