Tiszaeszlári Solymosi Eszter a Trafóban

Tiszaeszlári Solymosi Eszter a Trafóban

- A Staatsschauspiel Hannover előadása

       

Magyarországon sajnos csak kétszer láthattuk a tiszaeszlári vérvád legújabb színpadi feldolgozását, pedig ránk férne többször is ez a termékeny provokáció. Nem felmondása az ismert vérvádtörténetnek és nem borongás azon, hogy istenem, milyen egy sztereotípiákra fogékony sárkányfogvetemény volt (és továbbra is) a magyar társadalom.

A díszlet korhűen ábrázol egy 1880-as évekbeli falusi udvarházat, ugyanakkor kreatívan illeszkedett az előadáshoz, a színpadon mindig az látszott, ami a kertben történik, a vetítővásznon pedig az, ami a házon belül. A napok múlását humorosan az jelezte, hogy a napot megjelenítő sárga gömb a szereplők egyetlen fújására kialudt esténként.

A történetet megérti az a néző is, akinek semmit nem mond a cím (bár nem tudom, hogy ilyen emberek egyáltalán elmentek-e a pesti előadásokra). A borongás a mi dolgunk, de nem kapjuk ingyen, végig kénytelenek vagyunk gondolkodni is, nem csak érzelmileg reagálni. Nehéz dolgunk van, mert sok kulturális kód, utalás és finom áthallás hálózza be a színpadi eseményeket, de cserébe - ha tényleg követtük őket - kapunk némi feloldozást. A tiszaeszlári történet rengeteg korábbi művészeti feldolgozása bele lett dolgozva a produkcióba (például Kászonyi Dániel és Krúdy Gyula regényei, és Erdély Miklós Verzió című filmje), emellett nagyon sok zsidó vonatkozás is. Mindez Petrányi Viktória és Bíró Yvette dramaturgi munkáját dicséri. Maga az alaphelyzet (Pészach idején fogva tartanak egy pár zsidót egy disznóólban) adja magát a drámai feldolgozásra, hiszen Pészach egyrészt a szabadulás ünnepe, másrészt a zsidóság néppé válásáé, és az alaphelyzet éppen egy olyan rabság, amely könnyen visszavezethető a zsidók másságára. Arra, hogy ők nem olyan nép, mint a többi, ráadásul ezt lépten-nyomon kinyilvánítják.

A színészek nem csak azt jelenítették meg jól, hogy ezek a zsidók áldozatok, hanem azt is megérthetővé tették, hogy miért lettek azok: mivel irritálják környezetüket olyan mértékben, hogy a legborzalmasabb kannibalizmust is elhiggyék róluk. (A kicsit józanabb rágalmazó, Géza, mindenesetre elmondja, hogy az idegen zsidók, a tutajosok a gyanúsak, nem a helyiek.) Persze ott van a sztereotípiák születésének klasszikus oka is: az ismeretlentől való félelem. Hiszen ki érti, hogy mit csinál egy sakter, miért nem olyan húst esznek a zsidók, amit rendes hentes vág le? Ha a sakter többet tud, mint egy hentes, de nem értjük, hogy mi az a többlettudás, akkor könnyen elszabadul a fantázia… És az egyiptomi kivonulás történetében is ott volt a vér központi szerepe, azokban a házakban maradt életben az elsőszülött, ahol bárányvér volt az ajtón. Ráadásul valami furcsa dolog van a zsidó étkezésben a vérrel, azt az apróságot könnyű „elfelejteni”, hogy a vérevés az, amit aztán abszolút tiltanak a zsidó étkezési törvények. Már kész is a vérvád: Pészachkor nyilván szükség van nem zsidó gyerekek vérére, a klasszikus vérvád kiforrott változatában szűzlányéra. Nem is beszélve arról, hogy Krisztus meggyilkolásának története is menthetetlenül egybefonódik a Pészach-hal, tehát ki más lenne a bárány, akinek vérét ontják?

Nem csoda, hogy a fővádlott a sakter, Scharf József. Az ő személyében azt a típusú zsidó identitást ismerjük meg, amelynek lényege a világ elleni lázadás. Ez is tekinthető a lényegnek, ez a felfogás Ábrahámig visszavezethető. Scharf József aztán nem eszik a „gójok” kenyeréből. Miközben áldozat, egyet-kettőt azért szívesen belerúg abba, akibe teheti: a feleségébe. Hiszen a zsidóknál már csak a zsidó nők kiszolgáltatottabbak. Az epilógusból megtudjuk, hogy József lelke mélyén nem rendelkezik Ábrahám sziklaszilárd hitével. Nagyon leköti, hogy valójában a Föld kering a Nap körül és nem fordítva, valamint hogy az univerzumban a sötétség uralkodik. Tehát nem hitét akarja megvallani azzal, hogy nem hajlandó a fogva tartóktól elfogadni az ételt, hanem a másságot az orruk alá dörgölni. Ártatlanként meghurcoltatásánál is nagyobb csapás számára, hogy a fia, Móric, elárulja. A történelemből tudjuk, hogy a gyereket elválasztották családjától, megfélemlítették és kényszerítették a hamis vallomásra (miszerint a zsinagóga kulcslyukán át látta, hogy Solymosi Eszter vérét veszik). Mundruczó Kornél és Petrányi Viktória feldolgozása azt az irodalmi hagyományt követi, miszerint Móric szerelmes volt, vagy legalábbis rajongott az eltűnt Eszterért, ezért ha nem is hiszi el a vádat, az eset szembefordítja szüleivel és egyáltalán a zsidó közösséggel.

Számomra felemelő volt az a jelenet, amikor a disznóól tövében, a moslékos vödör mellett is megülik a fogva tartott zsidók a széder estét. Scharfné énekli azt, amit a gyermeknek kéne, hogy „Miben különbözik ez az este a többitől?” Nincs bor, nincs bárányhús, nincs afikomen, sőt tiszta víz sem, de énekben rekonstruálják a szertartást. Bennem ez a jelenet biztosan meg fog maradni, mert ritka hitelesen ábrázolja azt, hogy amit az ember tud, ami a hagyománya, azt sohasem vehetik el tőle (minden mást igen).  Az talán már egy kicsit túlságosan édeskésen szép, hogy a végig vigasztalanul zuhogó eső is eláll a széder este tiszteletére.  Közben látjuk, hogy a gyermek, akinek szerepét az anyának kellett átvennie, egy keresztény lánnyal enyeleg, ráadásul egy dibukkal, hiszen a halott Eszter kísértete a szerelme. Ez a szál is egy nagyon szép zsidó kulturális áthallás. A zsidó folklór kísértettörténeteiben gyakori alapprobléma, hogy fiatalemberek démonnőkbe lesznek szerelmesek. A dibuk, Eszter, végigkíséri a színpadi cselekményt, hol megértő az élőkkel, hol segít, hol felbújt, de mindig ironikus a saját sorsával kapcsolatban. Az epilógust is ő olvassa fel, a drámai bonyodalom megoldását: az önbíráskodásnak véget vetett az állami igazságszolgáltatás, a vádlottakat elvitték a fővárosba, a királyi bíróság megtárgyalta az ügyet és felmentette őket. Móricnak megbocsátott a család és felnőttként egy szép sztereotip „zsidó foglalkozást” választott: gyémántcsiszoló lett Amszterdamban.

Sajnos a magyar felirat rengetegszer elcsúszott és lassan követte a német szöveget, így gyakorlatilag még a német nyelvhez konyítás is előfeltétele volt a befogadásnak. A közönségnek a bőrén is éreznie kellett sok mindent (persze töredékét annak, amit a színészeknek), főleg a füstöt, ami az előadás végén eluralkodott a termen. A gazdasszony ugyanis dühében, hogy elvitték a zsidókat, fel akarja gyújtani a disznóólat, de a folyamatos eső miatt nem ég ki, csak fojtogató füstöt produkál, ami a közönséget is gyorsan menekülésre késztette, megakadályozva ezzel a vastapsot. De talán a happy end-érzetet akarták elkerülni, nagyon bebiztosítani, hogy gondolkodjunk csak el rajta, hogy még ha ki is derült, hogy Scharfék ártatlanok, Eszter akkor is halott és a falu akkor is gyűlöli a zsidókat.