Magányos szamaritánus

Ez az zraeli dokumentumfilm igazából arról szól, hogy mennyire nem irgalmasak a szamaritánusok. Egy Sophie Tzedaka nevű énekesnőről szól, aki ott elég híres és kitért szamaritánus. A szamaritánusok számára pont olyan kitérés ha valaki betér zsidónak, mintha kereszténnyé vagy muszlimmá vált volna. Sophie a lelke mélyén nagyon tiszteli az egész szamaritánus hagyományt, csak egyszerűen ellehetetlenítették a közösségben az életét, mert a két nővére kitérése miatt folyamatosan megalázták gyerekkorában az egész családját. Utána a húga is kitért, ma már csak az öccsük szamaritánus. Meg az apja, Baruch, szeretne, de kitaszították. Az egész történet pszichoszomatikus vakságot okozott neki, Sophie hurcolja mindenhova kocsival, ez is valami, hogy kapcsolatban van a kiugrott lányával. Az anya szinte egyszer sem szólal meg a filmben, ahogy a többi szamaritánus nő sem. Asszonynak hallgass a neve...
Baruch még mindig eljár a szamaritánus ünnepekre, ahol állatokat is áldoznak, mivel abban a stádiumában vették fel a zsidóságot, amikor még nem csak a Szentélyben lehetett áldozni. És ezekben a jelenetekben látjuk, hogy a betű tényleg öl, mindenki szó nélkül nézi, hogy ott botorkál egy vak ember, a világért sem szól hozzá vagy segít neki és mindenki halálosan meg van nyugodva saját erkölcsösségével kapcsolatban, hiszen betartja a Tóra minden betűjét, az öreg meg nyilván azért vakult meg mert megérdemelte. Senkit nem érdekel, hogy pont hogy azért ragaszkodik hozzájuk még jobban, mert hatalmas trauma volt neki a lányai kitérése, őt hibáztatják miatta.
Nagyon jó a bárányáldozós jelenet, mert megérteti, hogy miért ragaszkodik mindennek ellenére mégis a szamaritánus közösséghez az apa. Teljesen átéreztem, hogy neki nem lehetséges más élet. Sophie folyamatosan izraeli temperamentummal gesztikulálva ordibál vele, hogy értse már meg, hogy a Szekta tette tönkre az életét, de a végén, amikor a kislánya megkérdezi, hogy visszatérne-e a szamaritánusokhoz, ha lehetne, igent mond...