Mint már láthattátok, ritkán támad blogolhatnékom személyes témában, általában valamilyen kiemelkedően jó vagy kiemelkedően rossz élmény hatására, de akkor sem mindig (ha igen, akkor viszont némileg érzelgősre sikeredik:)). Na most a Nyugat-est volt ilyen (pozitív értelemben megrázó és amúgy szerintem feltétlenül megnézni érdemes), amitől már megint elkezdtek Ady versek pörögni az emlékezetemben, és valamiért szükségét érzem, hogy leíram, hogy mennyire örülök, hogy az a szomorú januáresti útra válás visszafordult. Most is ugyanannyira kétségbeejt, ha elképzelem, hogy milyen lenne egymás nélkül, mert azt téptem volna ki az életemből, aki a legjobbat látta meg bennem, és ezzel a jobbik énemet, a nagyon súlyos "angyalszárnyakat" dobtam volna ki. Mert azt hiszem, senki nem látott még engem annyira jónak. Olyan dolgot látott látott meg bennem, amit én nem, de az ember gyakran olyanná válik, amilyennek látják mások, mert nagyon befolyásolják azzal, amit mondanak neki önmagáról... És remélem most nem voltam igazságtalan az összes többi hozzám közel állóhoz, mert lehet, hogy ők csak nem mondanak ki mindent a megfelelő helyen és időben.