Ind filozófia 9.

Zubor Zalán
Buddhizmus:

Buddha név jelentése „felébredt, „megvilágosodott”, köznévként: olyan személy, aki magától eléri a megvilágosodást (nirvánát)
Eredeti neve bizonytalan, a hagyomány szerint Gantama Sziddhárta (jelentése: „célját elért”)

Élete a hagyomány szerint:

- A 6. század elején született egy helyi király fiaként

- Születését csodás jelek kísérik, megjósolják, hogy nagy ember lesz: vagy hódító uralkodó, vagy szent tanító.

- Anyja 8 nap múlva meghal

- Apja nagy uralkodónak szánja a fiút, ezért úgy neveli, hogy semmilyen rossz dologgal (szegénység, betegség stb.) ne kelljen szembesülnie.

- Az isteneknek azonban más céljaik vannak vele, ezért 28 éves korára szembesítik az öregséggel, betegséggel és halállal (történet: kocsisával tart egy lakomára, akkor látja az öreg, beteg embereket - akik valójában istenek emberi alakban – és egy temetési menetet).

- Legvégül egy megvilágosodott szent emberrel is találkozik, így rájön, hogy az igazi boldogságot nem a véges anyagi világban kell keresni.

- Titokban elszökik otthonról (otthagyva feleségét és újszülött gyerekét), és 2 bölcshöz megy el tanulni, hogy ő is elérhesse a megvilágosodást (külsőleg is átalakul, pl. levágja a haját: ez a szent életmód jele, ld. szerzetesek)

- Végigjárja mindkét „tanfolyamot”, de egyik helyen sem éri el a megvilágosodást (bár olyan jól teljesít, hogy a tanítók mindkét helyen felajánlják neki a tanítványok vezetését), ezért 5 követőjével önálló iskolát alapít, és együtt megpróbálják elérni a megvilágosodást.

- Rendkívül kemény aszkézist folytatnak (az aszkézis az előző két iskolában is fontos volt, de nem ilyen mértékben): koplalás az éhhalál határáig, nem viselnek ruhát stb., de ez sem vezet eredményre.

- Buddha megkérdőjelezi az aszkézis hasznosságát: egy gyerekkori élményre emlékszik, amikor egy fa alatt ülve, békésen elérte az első meditatív állapotot (ezt az egyik beszédéből is ismerjük) (1. dzsáni: a tudat elválik a testtől, a meditáció leggyengébb formája a buddhizmusban). Amint a tanítványai látják, hogy „feladta” az aszkéta életmódját, elhagyják.

- Végül az új úton haladva (középút: a túlzott aszkézis, és a túlzott élvhajhászat között) eléri a megvilágosodást (így ő lesz az első ismert Buddha). Először úgy dönt, nem osztja meg mással a tudását, de az istenek tanításra biztatják.

- Megkeresi korábbi tanítványait, és megtanítja nekik az új „módszert”. Anhat = aki egy tanító segítségével éri el a nirvánát.

- Buddha és tanítványai megszervezik az első szerzetesrendet. A rendnek nincs valódi vezetője, Buddha hatalma is csak tekintélyén alapul, egyébként demokratikusan működő közösség. A későbbi szerzetesrendekben viszont már megjelenik a hierarchia.

- Buddha végül 80 évesen, természetes halállal hal meg.

A történet ellentmondásai:

- Buddha királyi származása valószínűtlen, abban az időben még nem voltak igazán nagy királyságok Indiában, csak kis törzsi államok
- Az egyik fennmaradt beszédében szerepel az első meditációja: itt arról beszél, hogy amíg ő a fa alatt meditált az apja fizikai munkát végzett. Egy király valószínűleg nem végzett volna ilyen munkát, különösen nem Indiában, ahol a passzivitás számít az elfogadott uralkodó attitűdnek. Ezért valószínűbb, hogy Buddha paraszti, vagy kézműves családból származott.
- Az, hogy valaki ne 28 éves koráig ne szembesüljön öregséggel, betegséggel stb. lehetetlen (pl. szülei öregedését biztosan észrevette volna, valamilyen betegséget bármikor elkaphatott stb.), ezt a részt csak egészen szimbolikusan értelmezhetjük.
- Anyja korai halála nem igaz, egy másik beszédéből tudjuk, hogy élt még amikor elment otthonról (szülei tudtával, tehát nem megszökött). Mai értelmezés: a felesége meghalt, mielőtt Buddha elment: valószínűtlen hogy csak úgy otthagyta volna feleségét és a fiát, viszont az ő halálával szembesülhetett az élet végességével, és ez motiválhatta a döntésében (a gyereket a nagyanyja nevelhette tovább, az elképzelhetetlennek számított, hogy egy férfi egyedül nevelje fel).

A buddhizmus tanításai:

Tévhit: a buddhizmus a brahmanizmus reformja.
A brahmanizmus Nyugat-Indiában fejlődött ki (a szanszkrit védikus hagyomány és az ősi indiai hitvilág keveredéséből), a buddhizmus pedig Kelet-Indiában, ahol nem terjed el a sem a védikus vallás, sem brahmanizmus. Pl. a buddhista iratokban szereplő istenek teljesen mások, mint a brahmanizmus istenei.
Keleten a buddhizmus előtt uralkodó irányzat a dzsaianizmus volt, a buddhizmus ezt próbálta megreformálni.
Dzsaianizmus: az anyagi valóságon túli örömök és a megvilágosodás keresését hirdeti, ami aszkézissel és meditációval érhető el. Fontos szerepet játszik benne a reinkarnáció és a karma fogalma. A hívő célja itt is a reinkarnáció körforgásából való kilépés („ellobbanás” = nirvána).

Karma: az ember tettei a következő életére is hatással vannak (pl. ha másokkal rosszat tett, hasonló dolgok történnek majd vele a következő életében). Egyes irányzatok szerint a karma csak egy életre van hatással, utána tiszta lappal indulunk, mások szerint a súlyosabb bűnök miatt több életen át is vezekelhetünk. A nirvána természetesen csak egészen erkölcsös életek után érhető el. A karma minden irányzat szerint morális alapon működik, csak a szándékosan elkövetett bűnök számítanak bűnnek. A folyamat „működése” is irányzatonként (vagy szerzőkként) különbözik: egyesek szerint az istenek ítéletén múlik, milyen sorsa lesz az embernek, máskor szinte természeti törvényként, automatizmusként jelenik meg.

A dzsaianizmusról (bár a 15. századig fennmaradt) alig vannak írásos emlékeink, a vallás téziseit csak szóbeli tanítás útján adták tovább (Indiában ezt megbízhatóbbnak tartották, mint az írásos rögzítést).

Buddhizmus:

Az újjászületés okai a szenvedélyek (és a velük járó szenvedés), ami miatt a lélek visszatér az anyagi világba. A nirvána a szenvedélyek kialvását jelenti, ami miatt a lélek nem akar visszatérni, így kilép a körforgásból.

A buddhizmusban nincsenek meghatározott metafizikai nézetek, így nincs dogmatikus képük a világ pontos működéséről. Kivétel az anatmanizmus („lélek nélküliség”) dogmája: az embernek nincs állandó, változatlan szubsztanciája, (inszubsztancialitás, „éntelenség”). A tudat nem szűnik meg a halállal, de a fennmaradó lélek képes a változásra (ld. karma).